Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Endrődi Szabó Ernő: A válság forradalma avagy a forradalom válsága. Vázlat az "arctalan nemzedék" költészetéről (tanulmány)

zófiai tragédiája.) Másfelől viszont az avantgarde kifejezést olyan tág értelemben használni, 'ahogyan azt jónéhányam teszik, körülbelül annyit jelent, mintha a Földet így, és mindössze ennyivel jellemeznénk: a Naprendszer bolygója. És tovább: ha az avantgarde és azon belül az éllovasok, Tzara, Breton, Aragon vagy a szürrealizmussal kacérkodó angolok, Auden, Spender 'társadalmi aktivitását, egyáltalán a politikai mozgásteret vesszük összehasonlítási alapul... nos ezt a mondatot talán nem szükséges befejeznem. (Az pedig már egészen más kérdés, hogy a törvényszerűen a baloldalra sodródó avantgárd isták közül ki hol kötött ki, hogy a preciőz úri- fiú Aragon, milyen neofita buzgalommal vett részt a rituális kiátkozásokban — például a népfromtos-baloldali Bretonéban — valamint, hogy a szürrealizmust a totá- lit forradalom ideológiájába átmentő Tzara e gesztusával miképpen járult hozzá az 1945 után Európa-szerte kifejlődő, zsdánovi ihletésű irodalmi likvidátor-iskolák működéséhez, stb.).

A tévedés jogát fönntartva, úgy gondolom, hogy igaz lehet az Orbán Ottó és Méliusz József esszéi által sugallt föltételezés, miszerint a mai líra sokszorosan többet köszönhet a beat-nek, mint a századelő és a hatvanas-hetvenes évek avantgarde- jának. (Annak taglalása pedig, hogy a beat hány és hányféle közvetett és közvetlen szállal kapcsolódik az avantgarde-hoz, messzire vezető s fölösleges kitérő lenne.)

A kétségtelenül létező arriére-garde hangos nemtetszését azonban mindig és mindenképpen kihívják a költészet poshadt állóvízébe gázoló „új” szerzők. S mert korosztályi sajátosságuk a rejtett vagy nyílt arrogancia — pontosabban: az ezzel álcázott keserűség — és az „új” eszközök keresése, birtokbavétele, az avittgárda felszíni jegyek alapján általánosít. (Persze: azt is következetlenül teszi. Logikája- logikájuk alapján Kallimakhosz és Tbeokritasz képverseit, Hölderlin látomás-líráját, Joyce Ulysses-ét, Faulkner „freudizáló” regényeit vagy García-Marquez-t nyugodtan az avantgarde-hoz sorolhatnánk.) A „forradalmi” konzervativizmus tehát „apage sata- nas”-t rikolt és szent buzgalmában — miként egykor a Nagy Reformer a Szentírást — az Esztétikai Kislexikon legújabb köteteit faajigálja a szemtelen „avantgarde ördögökhöz”. (Igényesebbek a Filozófiai Kislexikont is odavágják.)

Ugyanakkor azonban szembeötlő, hogy a nemzedék túlnyomó többségére jellemző szereptípusok központi energiáit épp a valósághűség, az elérhető' legnagyobb pontosságú „megfelelés” igénye, törekvése mozgatja. Ez olyan markáns megkülönböztető jegy, ami kiszakítja az úgynevezett hagyományos költészet értelmezési köréből, az arra épülő befogadói struktúrából. S egyúttal élesen elhatárolja az avantgarde-tól is, ami a valóság tébolya, az eszmei zűrzavar, az erkölcsi széthullás elől az irracionálisba, a totális destrukcióba menekül. Az avantgarde kineveti és arculköpi a bomlást — a halált — s ilyképpen ki is kerüli. A nemzedék mentalitása azonban — amit újérzékenységneik nevezek — szembenéz a széthullással, a pusztulással és megállítani igyekszik azt. A lélek és a ráció, a szabad személyiség és a „támadó humánum” nevében.

Legjellemzőbb talán a nyelvhez való viszonya. Pontosan érzékeli korunk „sajátos” képtelenségét, azt, hogy a nyelv a gyalázat nyelve, a hatalmat tükröző sztereotípiák rémuralma, mert a történelmi függőség kiszolgáltatottá, sivárrá tette, mert a szavak immár nem azonosak önmagukkal. Az elsivatagosodott köznyelvet adalék- információkkal megtűzdelő s eképp az elsőfokú közlés szintjéről el nem mozduló „hagyományos” költészettől eltérően a felbomlott, kusza és lecsökkent energiaszin- .eken tengődő idiómát olyan poétikai tett hatósugarába vonja, ami — egyfelől — magasabb energianívóra emeléssel kíván a szavaknak új vagy megújított tartalmat- jelentést adni — másf elől — eredeti és egyedi * tartalmára csupaszítva igyekszik zintaktikai—szemantikai elementaritását megőrizni. S ezen eljárásokkal és persze • kontextus révén, az újtípusú lírai és nyelvi erőterek megteremtésével, és az így adukéit metafizikai többletbe ágyazva igyekszik sugallani egyfajta valóságértelmezést. Ez az, ami igazán megkülönbözteti a mai „negyvenen aluliak” költészetét az lődökétől, vagyis az az eddigektől eltérő, elemzőbb valóságérzékenység, amelyen természetesen a nemzedék önérzékelése is benne foglaltatik. S eképpen — bár eszámoltak az előző generációk illuzórikus és utópikus valóságfelfogásába és tár417