Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Endrődi Szabó Ernő: A válság forradalma avagy a forradalom válsága. Vázlat az "arctalan nemzedék" költészetéről (tanulmány)

sadalomképébe foglalt eszményekkel s jónéhányan az új eszményeik föllelésének le­hetőségét is elutasítják — tagadásuk mégsem irracionalizmus, nem a valóságra, ha­nem annak eélzatos és manipulativ magyarázatára irányul. Lázadásuk, mely a kez­deti években, a hetvenes esztendők közepén még csak ösztönös volt s csak napjaink­ra érett többé-kevésbé tudatos esztétikai, poétikai törekvésekké — a „forradalmi” konzervativizmus uralmát szeretné megdönteni, az esztétikai esélyegyenlőség termé­szetes kívánalmának szellemében. Mielőtt azonban közelebbről szemügyre venném az említett törekvéseket, szükségesnek tartom az eszmény és valóság, eszmény és poézis összefüggéseit .legalább vázlatosan, amúgy címszavakban áttekinteni. Ennek az az oka, hogy mélységesen egyet kell értenünk azzal a korántsem új­sütetű megállapítással, ami szerint a líra (miként a többi művészeti ág) sohasem nélkülözheti az eszményeket. Ez még akkor is igaz, ha bizonyos korokra — amiként napjainkra is — éppen az eszmények elvesztése, a hagyományos értékrend meg­ingása, lebomlása a jellemző. A kialakulásának belső törvényszerűségei folytán szá­zadok óta eszményközpontú, eszmény-szervezettségű magyar poézis ezt az állapotot természetesen különösen megsínyli. Történetének ilyen időszakaiban a lírát teljes tájékozódásképtelenség uralja el, a dolgokból, az eseményekből való kirekesztettség, az elszigeteltség érzése állandósul az alkotóban. Ez pedig oda vezet, hogy a költő (az író) munkája során folyamatosan szembesül önmaga és alkotása teljes fölösle­gességének, hiábavalóságának érzésével, tudatával. Az írás, a vers ilyképpen ennek a végső soron paradox helyzetnek föloldási kí­sérlete is egyben. (Föltéve, hogy a szerző a kínzó állapotból nem menekül más mű­fajokba vagy szélsőségesebb, de semmiképpen sem ritka esetekben a teljes elhall­gatásba.) Ügy látom, a föloldási kísérletek nagyjából háromféle poétikai gondol- kodásforma körül csoportosulnak. Az egyik: az illuzórikus, esetenként a múlt­ból s a félmúltból merített-örökölt vágyképek idealizálásában véli föllelni a gyógy­írt. Ami — gerincéig csupaszítva a dolgot — nem más, mint menekülés. A másikat többé-kevésbé az jellemzi, hogy az alkotásban megkísérli újrastruktúrálni napjaink valóságát. Vagyis a tények és a kulturális hagyomány által átörökített eszmények olyanféle szervezettségét igyekszik megteremteni, ami túlmutat a valóság jelen álla­potán: egy minőségibb létszerkezet lehetőségét vetíti ki, de anélkül, hogy annak mai, létező, tehát meghatározó összetevőit negálná. Ez a modus végső soron a té­nyekben rejlő, azokból kibontható lehetőségeket igyekszik ideáltípussá formálni az alkotás folyamatában. Harmadjára azt a költői gondolkodásformát említhetem, ami a föntebb jellem­zett paradox helyzetet a szubjektum, a szubjektivitás lírai-poétikai szerepének rend­kívül erőteljes, szélsőséges fölértékelésével kívánja föloldani. Ezekben a poétái mo- dusökban az alkotó és az alkotás elsősorban az egzisztencia kérdései felé fordul, alapvető cél- és feladatrendszerként a „belső terek” intenzív föltárása tételeződik. S míg az előző két törekvés a lírát éltető eszményt a külvilágból szeretné kibontani, a személyiséget, az egyént környező valóságban igyekszik azt föllelni, addig az utób­biban az eszmény föllelésének lehetősége kizárólagos vagy csaknem kizárólagos ér­vénnyel a szubjektum szférájába helyeződik. Mindez óhatatlanul a partikularitás-nambeliség alkotásbéli viszonyára irányítja a figyelmünket. Azt a kérdést veti föl, hogy vajon a költészet lemondhat-e a kultu­rális hagyományokban tételezett és átörökített tartalmakról? Azokról tehát, ame­lyek a nembeliség hagyományos, de — talán mondanom sem kell — korhoz ido­mult fogalmában, illetve e fogalom körül sűrűsödnek. Egyáltalán: használható-e még legújabb líránk vonatkozásában a nembeliség kategóriája? Avagy a költői világ- képiek) megrendülése egyúttal azt is jelentené, hogy az emberi lét értelmezésének e legelvontabb formája — amely olyan poétikai fogalom, ami egyúttal alapvető esztétikai kategória, esztétikai minőség is — immár teljességgel nélkülözhető az al­kotás folyamán? Napjaink legújabb magyar lírájának vizsgálatakor valóban kike­rülhetetlen kérdés az, hogy miképpen növeszthető föl a lét-szelet, az egyén mikro­világa, a parciális egyetemlegessé — nembelivé — ha éppen a fölnövesztés irányát, 418

Next

/
Thumbnails
Contents