Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Endrődi Szabó Ernő: A válság forradalma avagy a forradalom válsága. Vázlat az "arctalan nemzedék" költészetéről (tanulmány)

folyamatok és szereptípusok jelenidejű — aképpen anakronisztikus — számonkérésére. Látnivaló, hogy manapság inkább az elszigetelődő személyiség kényszerű szerephelyzetéről és virtuális szerepekről kell beszélnünk. Azaz, a költői szerepek többnyire egy homogénnek tételezett közösség képzetének ingatag talaján épülnek s valódi kapcsolatok híján a teljes gesztusrendszer az írásba, az alkotás folyamatába szorul vissza. Ez a helyzet persze magában rejti a szereptorzulás és a szereptévesztés veszélyeit. Mindezt elég világosan láttatják a nemzedék önreflektált alkotásai.

Az írás tehát — szerepteremtés. Minden mű föltételezi, erkölcsi és esztétikai erővonalaival kirajzolja alkotójának eszményi képmását és ezen a módon világképet, valóságértelmezést közvetít. Olyat, ami elvileg a „van” és a „kell” pólusait ötvözi az alkotásban, a műben, mint modellnek, tehát mint igazolandó föltevésnek használata során kimunkálható, nagy pontosságú „megfelelés”-<ben. A szöveg ily- képpen nem csupán nyelvi és nyelvtani törvényszerűségek foglalata, nem csak elvonatkoztatás, hanem egyfajta következmény is, amely a költőnek a világhoz és a világnak a költőhöz való viszonyulását mutatja föl. Az írót a világban láttatja, a világot pedig az írás műveletében és ennek eredményében, műként, szövegként. Mint alakítottat s ugyanakkor önmagát önálló, külön világként alakítót. A „van”-t és a „kelP’-t, a „kívül”-t és „belül”-t tehát akkor is átvilágítja, ha az immanens esztétikát mindez nem érdekli.

A társadalmi és az általános emberi (a lét) szerep között indukálódó feszültség, az életérzés által is formált, újszerűnek ható költői szerepek s a „legfőbb bajt” okozó poézisek tehát nem az abszolút tagadás, a totális elutasítás, a negáció bajnokai. Egyebek mellett ezért is tartam jókora baklövésnek, ha bárki is szerves, mi több, ontikus kapcsolatot vél fölfedezni a nemzedéki irányok és a történeti avantgarde között. Roland Barthes írja a francia „noveau roman” auktoraival kapcsolatos kritikai magatartásról: „Minthogy némi nehézségbe ütközik... közelebbről meghatározni, hogy milyen elméleti, avagy egyszerűen milyen empirikus kapcsolat fűzi őket egybe, olykor valamennyit, összekeverve, belezúdítják az avantgarde-ba. Mert az avantgarde-ra szükség van: mi sem megnyugtatóbb, mint az a lázadás, aminek nevet adtak.” Kétségtelen, hogy a magyar kritikusok egy részének szemlélete egybevág francia kollégáiéval. Némelyek olykor szinte kéjes élvezettel zuhintják nyakon a mit sem sejtő szerzőket és csoportosulásokat a (neo-, poszt-, transz-) avantgarde semmitmondó, „különbözéseket egybemosó, színeset szürkére keverő” generálszószával. Mindenesetre kényelmes cselekedet ez, általa minden további munka kiküszöbölhető. Legfeljebb talán annyit igényel még, hogy a műítész, az esztétikai megközelítés szédítő magaslataiba emelkedve kijelentse: szereti vagy nem szereti ezeket a literatúra szent berkeiben hajcihőző „új undokak”-at.

Ügy gondolom, hogy inkább hihetünk a nemzetközi irodalomtörténet-írásnak, melynek álláspontja szerint az ötvenes években világszerte dühöngő etatizmus amerikai változata, a mccarthyzmus ellenében szerveződő, a hatvanas évek közepére kifulladó angolszász gerjesztésű beat-mozgalom helyére az európai ihletésű, az egzisztencializmus sartre-ii változatától megérintett neoavantgarde irányzat lépett. Így azután egészen nyilvánvaló, hogy a magyarországi új-avantgarde is ebben az időben, a nyugat- és kelet-európai mozgalmakkal párhuzamosan bontakozott ki, Szent- jóby Tamás, Erdély Miklós, Balaskó Jenő, Hajas Tibor és mások munkásságában, már amennyire iá Jkömyülállások” közepette kibontakozhatott. S noha a magyar új-avantgarde „nagy korszakától”, a hatvanas évek vége és a hetvenes évek elejeközepe által közrezárt időszaktól napjainkig húzódó hajszálerek létét tagadni ostobaság volna, patakká, netán folyammá duzzasztani azokat — nézetem szerint — csakis valamilyen műítészi vagy (mert ilyen is van) szerzői dogma nevében-szellemében lehet.

Közbevetőleg: magának az avantgarde kifejezésnek kritikai kategóriaként való használata is számos ellentmondással terhes. Ha a szóösszetételt pontos jelentésében, szoros értelmében vesszük, akkor kiderül, hogy kizárólag a belső logikája folytán önmagát is fölszámoló totális tagadás művészetét, esztétikáját nevezhetjük avant- garde-nak, mint amilyen például a dada is volt. (önlikvidálása: a humanizmus filo416