Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Endrődi Szabó Ernő: A válság forradalma avagy a forradalom válsága. Vázlat az "arctalan nemzedék" költészetéről (tanulmány)
a szkepszis oldhatta föl, amit érzésem szerint agnosztikus vonások is mélyítenek. Nyilvánvaló azonban ,hogy nem valamiféle egységes és markáns ismeretelméleti irányzat nemzedéki szintű befogadásáról van szó, épp ezért kár lenne, ha bárki is értetlenül vagy ellenségesen, a hámlasztónak, a közönyösítőnek kijáró indulatokkal közelítené-kezelné ezt a szemléletet; ha bárki is tértől és időtől, illetve a generáció mentalitásának egyéb összetevőitől függetlenül egy zsákba varr-ná az erkölcsi léhasággal, az intellektuális tespedéssel vagy a társadalmi közömbösséggel. S jóllehet az imént agnosztikus vonásokat emlegettem, mégis azt mondhatom, hogy a nemzedék túlnyomó többségét éppen a szüntelen keresés, a dogmákon alapuló ismeretbiztonsággal való szembefordulás, a termékeny bizonytalanság hangsúlyozása, egyszersmind a tények felé fordulás, a tényekre alapozott észjárásmód jellemzi. A korosztály a sokszínűséget s a kérdezés kockázatát és felelősségét szegezi szembe az egynemű- sítés barbarizmusával, az előregyártott válaszokkal. Kétkedése, az előző generációkétól eltérő jellegű és irányú tájékozódása közvetlen és kínzó valóságélményekből sarjadt. Végtére is ez a nemzedék, amelyik a hatvanas évek — konszolidációs, és valós közösségi tartalmakat hordozó (tehát általánosan elsajátítható) — eszményközpontú viszonyai között eszmélkedett, ám a hetvenes évek zilálódó körülményeinek hatására talán a legfájóbban érzékel (hét) te eszmény és valóság, valóság és intézményi-propagandatív eszközökkel közvetített interpretációja megnyomorító hatását. Az előttük kirajzolódó kép az elvek és a gyakorlat gyökeres ellentmondását mutatta. S ráadásul — emlékezzünk a korszak radikális ifjú új balosaira — ekkor még az sem volt egyértelműen tisztázható, hogy vajon az elv avagy a) gyakorlat „valósága” a csalóka látszat. A kép kétségtelenül zűrzavarossá vált. Elfordulni ettől a zűrzavartól, a „van”- tól és a „kell” vagy „kellene” irányába tájékozódni — ez látszott az „arctalanok” számára az egyetlen járható útnak, az egyetlen érvényes szellemi és gyakorlati magatartásformának, tapasztalatai efelé ösztökélték. Az elfordulás egyúttal a szerepválasztás mozzanatait is magáiban foglalja. Arra ösztönöz, hogy a lótismeretében és „valóságalakító” cselekedetei helyességében percig sem kételkedő, hierarchikus és paternalista szokásrenden rögzült struktúrával szemben más létszerkezet lehetőségét építse föl az autonóm személyiség, s hogy ezt, vagy erre vonatkozó elképzeléseit valamilyen módon objektiválni is igyekezzék. Az általános tétel különösen áll az alkotó, értelmiségre s fokozottan érvényes a művészekre nézve. Mert ő(k — Kukorelly Endre szavait parafrazeálva — létezés szakértelmiségiek. Személyesség-profik. S mert írásművészetről beszélünk, Kukorelly szellemes bon-mot-jainak érvénye a szerepre is kiterjeszthető. Tudvalevő, hogy ez mindig a viszonyok és viszonyulások összegeződése az egyén magatartásában. Következésképp az igazi és teljes szerep csakis a túlsó pólusként — információközlőként és befogadóként — tételezett közösség ellentétpárjaként jöhet létre, formálódhat ki. S ami a legfontosabb: csak a közösség ellenpólusától nyerhet olyan megerősítést az egyén, ami szerepét kommunikációs „státusszá” avatja. Ebben az összefüggésben azonban semmiképpen sem téveszthetjük szem elől azt a folyamatot, melynek során a természetes közösségek napjainkra csaknem eltűntek s felélesztésük egyelőre nem sok reménnyel kecsegtet. Ebben a helyzetben a szerepek — különösképpen az írói, költői szerepek — félszárnyú madárhoz hasonlíthatók: sem információs telítettségükről, sem a kétirányú információs rendszer működéséről nem beszélhetünk. Informatikai és politológiai értelemben is köztes állapotban élünk. A régi egycsatornás, egyirányú információs rendszer lebomlófélben van, ugyanakkor még nem alakult ki az új információs viszonyok előfeltétele: a partikuláris szuverenitások — legfelsőbb szinten állami keretek között összegződő — integrációja. Csúnya szakszavak ezek, de mégsem haszontalanok: rávilágítanak az újszerű költői magatartásformákkal szembeni értetlenség egyik, voltaképpen a társadalmi mozgásban rejlő okára. Arra, hogy a sommás ítélet, miszerint „a legtöbb vers nem szól semmiről”, jóllehet az esztétika köntösét ölti magára, alapvetően mégis iaz információs és kommunikációs válsághelyzetre vezethető vissza. S persze rávilágítanak az „elváráshorizont”-ra is, a bomlás előtti állapotban megismert szerepképződési 415
