Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet) - Küzdelem az emberi környezetért Kolozsvári Grandpierre Emillel pályakezdéséről beszélget Kabdebó Lóránt

Egyfelől annak a lényegében szerencsés körülménynek, hogy mielőtt írásra adtam volna a fejemet, bejártam Európa egy részét, s benyomásaimról bőségesen készítettem föl jegy zéseket. Az első megrázkódtatás repatriálásunk alkalmával ért, ami természetes, hiszen a szülőváros meleg légkörét egy nagyváros hideg közege váltotta föl, ismerősök helyett ismeretlenek, ugyanez a megrázkódtatás ért Pécsett is, jóllehet sokkal enyhébben, hiszen ott egy piciny, de szerető baráti kör fogadott be. A döntő tapasztalatokat azonban külföldön éltem át, Franciaországban másfél évig tartózkodtam, Belgiumban félévet, Svájcban néhány hetet, háromszor kaptam ösztöndíjat Olaszországba, kétszer rövidet a perugiai nyári egyetemre, majd tíz hónapot töltöttem a páviai Coleggio Borromeoban, egyedüli magyarként, megfordultam Bécsben és megfordultam Bukarestben. Ahány ország, ahány város, a benyomásoknak annyi tömege zúdult rám, tehát ha akartam volna, sem nézhettem úgy a hazai életformára, mint azok, akik sohasem mozdultak ki hazulról, vagy ha igen, nem oly fogékony korban, mint én. Ennek a következménye, hogy mind a kritikusoknak, mind az irodalomtörténészeknek gondot okozott a „besorolásom”. Olyan gondot, amit máig nem sikerült megoldaniok. A helyzet az, hogy sok mindenkitől tanultam, de senkinek a tanítványául nem szegődtem. Azt a tényt, hogy nem vagyok sem ide, sem oda besorolható, kritikusok, irodalomtörténészek nagyjából egyhangúan elismerik. De a tényből ezidáig egyikük sem vonta le a logikus következtetést.

És véleményed szerint mi lenne ez a következtetés?

Az, hogy hibákkal, félreértésekkel, következetlenségekkel, túlzásokkal — ahogyan ma mondják: sarkításokkal — írásaimban a magam sajátos világát teremtettem meg. Ezeknek az utazásoknak hatásaként gyökeresen más szemmel néztem a magyar társadalmat, a magyar típusokat, mint azok, akik soha nem mozdultak ki hazulról, és abszolútomnak vélik azt, ami nagyon is viszonylagos. Nagyképűbben is fogalmazhatok: megszabadultam a provincializmus korlátáitól. Legerőteljesebben a franciák és az olaszok életszeretete ragadott meg, az éles kontraszt az önérzetesen vállalt magyar kedélytelenséggel. Gyökeresen más volt a növendékek viszonya az iskolához, más az iskolai rendszer, mások a tanítási módszerek. Nálunk az élet élvezése többnyire iskolakerüléssel párosult és így tovább és így tovább. Mindezeket a szemléletből fakadó változásokat már pedzettem A rostában, de csak későbbi írásaimban mélyítettem el, elsősorban a Tegnap ban. Ezt a külföldi utazások során megrögződött áttekinthetetlenül bőséges élményanyagot soha nem értékesítettem volna, ha Kuncz Aladár racionális elemzése nem mozdít ki a „költőiség” hamis koncepciójából. Abban az első hetven oldalban, ami A rostából elkészült, nyoma sem volt annak a kritikai szemléletnek, ami a kész regényt jellemzi, s aminek az eredetére a fentiekben céloztam. Az alakok többsége megfelelt a konvencióknak, noha hiányoztak „a tűzről pattant menyecskék” és a Böjté János féle álszupermenek. Kuncz Aladár tanítása a szikár tárgyilagosságra, a kifejezés célszerűségére, nem korlátozódott csak a stílusra, hanem mintegy mellékesen megváltoztatta a szemléletet, ami a gyakorlat nyelvére lefordítva azt jelentette, hogy nem romantikusan, nem költőien, hanem kritikusan szemléltem leendő regényem történetét és szereplőit, ám a kritikai szemlélet még nem vált véremmé, nem mindenkor tükröződött alakjaim jellemében. Ahhoz, hogy véleményemet közölhessem, szükségem volt rezonőr- re, aki kommentálja az eseményeket, ezt a szerepet apámra osztottam, noha őmaga nem hajlott az efféle okoskodásra. Apám tehát az én megfigyeléseimet, az én következtetéseimet mondja el a regényben, azaz a regénybeli Szabó bíró úr már régen elszakadt apám személyétől. Más oldalról közelítve meg a tényeket: a magyar valóságot A rosta ban bizonyos mértékben kívülnézetből ábrázoltam, a valóság belülről szemlélt ábrázolásához — ismét csak arányokról van szó — a Tegnapban s az utána következő írások egy részében jutottam el.

Tehát nem alaptalanul írod memoárodban, hogy „Kolozsvárról — 1931 szeptemberében — azzal a szent meggyőződéssel utaztam vissza Pécsre, hogy odahaza más emberré váltam, levedlettem gátlásaimat, megszabadultam a görcstől, egyszóval magamra találtam".

405