Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet) - Küzdelem az emberi környezetért Kolozsvári Grandpierre Emillel pályakezdéséről beszélget Kabdebó Lóránt
Ma már úgy látom, hogy az ember sohasem talál magára, sohasem ér el — mai divatos kifejezéssel — az önmegvalósítás teljességéhez, és ebben az elkerülhetetlen külső körülmények mellett, amilyen például a háború, belső mozzanatok is akadályozzák. Az előzőkben megkíséreltem ábrázolni azt a folyamatot, ahogyan az írójelöltből író lesz. Kevésbé részletesen, de már próbálkoztam ezzel Az utolsó hullámban, így egyik kritikusomnak, aki az Árnyak az alagútban című kötetemmel kapcsolatban olyasmit írt, hogy Grandpierre ahelyett, hogy „fess” nőkkel foglalkozna inkább az íróvá érés kérdéseit feszegethetné, azért nincs igaza, mivel ezt a feszege- tést én Az utolsó hullámban — a magam mértékéhez képest elvégeztem. Tehát visz- szafordítva a vádat, kritikusom helyesebben járna el, ha vádaskodás helyett inkább olvasgatva. Különben is biedermeier szemléletre vall és nem tudományos meggondolásra, ha a kritikus száműz az önéletrajzból egy nőt, mivel „fess”, holott a kérdéses hölgy a szerző életének egyik legsúlyosabb válságát idézte elő. Térjünk vissza A rosta sorsára és a te írói pályafutásodra. Mikor adtad be a regényt a kiadónak és mikor jelent meg? 1931 szeptemberében vittem el a kéziratot Kovács Lacihoz, aki az Erdélyi Szépmíves Céhben a könyvkiadást irányította. Januárban már meg is jelent a könyv, és óriási sikere volt. Kováts Jóska és más barátaim levélben beszámoltak róla, a vásárlók sorbaálltak érte, hiszen olyan problémákkal foglalkozott, ami a kétmilliós erdélyi magyar kisebbséget egzisztenciálisan érintette. Az ezer példányban megjelent könyvből Magyarországra igen kevés példányt küldtek, a Kecskeméti utcai Stúdium könyvkereskedésben árulták. A közönségsiker óriási volt, a visszhang ugyancsak. Ennyi kritikát egyetlen regényem sem kapott, elismerőt és elutasítót egyformán. Nekem sajnos nincs meg ez a kötet, az irodalmi múzeum könyvtárának tulajdonában egy számozott példány van, a 374-es számot viseli. Annak dacára, hogy akkoriban egyetlen könyv sem vert ekkora visszhangot, az Erdélyi Szépmíves Céh nem adta ki másodszor, és magyarországi kiadó sem vállalta az újranyomást. Utólag Mikó Imrének az Irodalomtörténetben megjelent cikkéből értesültem a mellőzés okáról, ami nem más volt, mint a hisztériás bolseviz- mus-ellenesség. Szabó Laci, a regény ifjú hőse nem leli helyét sem az erdélyi, sem a magyarországi környezetben, amolyan bizonytalan lelkivilágú, ideges alkat, végső tanácstalanságában kiszökik a Szovjetunióba. Én akkorihan jóformán teljes tanácstalanságban leledztem a Szovjetről, az ottani életformáról, mint ahogy a kommunizmusról sem voltak tisztázott fogalmaim, de ezt láttam az egyedüli kiútnak, nem tudom megmagyarázni, miért. Annyi bizonyos, hogy A rostában nem csináltam propagandát a kommunizmusnak, hiszen az akkori helyzetben meg sem jelenhetett volna a könyv, ha kilóg belőle a propaganda lólába. Ezért nevezem a reakciót hisztériának. Ennek a hisztériának rámnézve súlyos következménye volt. Az Erdélyi Szépmíves Céhnél az volt a szokás, hogy az írókat, köztük a kezdőket, évenkint meghívják a marosvécsi találkozóra. A meghívás elmulasztásával kezdődött mellőzéseim sora. Vártam, mert tudtam, hogy előbb-utóbb sor kerül a regény újranyomására. Most, több, mint félévszázad múltán, végre megjelent A rosta, az életmű- sorozatomban. Benyomásom szerint a regény másik szálának is döntő szerepe lehetett abban, hogy a kiadók vonakodtak regényedet megjelentetni. Szabó Márta, Laci nénje ugyanis feleségül megy egy román katonatiszthez, akit később Bukarestbe helyeznek. Gyerekei, akik ott születtek, már nem tudnak magyarul, s mikor Szabóné meglátogatja lányát, románul kérdik, hogy kicsoda a nagyanyjuk. Néhány kritikus fölháborodott ezen a részleten, s regényedet az asszimilációra való bátorításnak fogta föl, holott a történet egészének szelleméből kiindulva én a nemzetiségek összebékülésének illúzióját látom ebben a mozzanatban. 406
