Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet) - Küzdelem az emberi környezetért Kolozsvári Grandpierre Emillel pályakezdéséről beszélget Kabdebó Lóránt

Magad is említed könyvedben, hogy erőidet, következésképpen időd tartamát a szülőfölddel való találkozás sokszorozta meg. Ahogy kifejezed magad: az „anteusi érintés.”

Akkoriban sejtelmem sem volt efelől. De utólag, évtizedekkel később 1972-ben Az utolsó hullám írása közben ráeszméltem a tényre, hogy teljes életet, igazi életet csak a szülőföldünkön élhetünk, mindenütt másutt — ha megannyira asszimilálódtunk is — végeredményben idegenek vagyunk. A kapcsolatot Kolozsvárral nemcsak azért nem tartom, mert rokonaim, barátaim meghaltak, hanem hogy épen őrizzem meg magamban azt a Kolozsvárt, ahol otthon voltam, és a magam módján boldog. 1930— 31-ben nem voltam a tudatában annak, hogy az a titokzatos folyamat, aminek következtében .^megtelt az időm”, megbénult ösztöneim, érzéseim, indulataim föltámadtak, a szülőföld varázslatos hatásának köszönhetem. Irtózom a gondolattól, hogy ahol kölyök koromban a labdát rúgtam, ott most új lakótelep emelkedik, hogy a korzón csupa ismeretlen arc kínálkozik látványul, mint ahogyan régebben az is el- borzasztott, hogy a Fartkas utcai régi színház helyébe egy idétlen, a környezetből kirívó betonszörnyeteget emeltek.

Ha ennyire fontos szerepet töltött be életedben kolozsvári tartózkodásod, akkor igyekezzünk elhelyezni pályafutásodban.

Kolozsvárt születtem, ott végeztem az elemit, a gimnázium nyolc osztályát és ott buktam meg az érettségin, az úgynevezett bakkalaureátusi törvény jóvoltából. Ez a törvény új föltételeikhez kötötte az érettségi vizsgát, nem is titkolt célja pedig az volt, hogy az értelmiségi pályákról kiszorítsa a kisebbségiéket. Ennek megfelelően a vizsgán nem a tárgyi tudás alapján osztályoztak, hanem a román nyelvtudás volt a döntő. A mi nemzedékünk volt az első, amelyiken — hogy úgy mondjam — kipróbálták a bakkalaureátusi törvényt. Az előttünk érettségiző osztályban harmincból hárman buktak el, a mi harminchatos osztályunkból az a három fiú érettségizett sikeresen, aki folyékonyan beszélt románul. Ugyanez volt a helyzet a piarista gimnáziumban, az unitáriusokkal, egyszóval mindenütt. A tervszerű buktatások évről évre ismétlődtek, s a tényekből ki-ki a vérmérsékletéhez, intelligenciájához képest vonta le a következtetést, mi — diákok — is megvitattuk magunk közt, az én baráti köröm arra a meggyőződésre jutott, hogy értelmiségi pálya helyett gyakorlati pályán kell keresnünk ia boldogulást, mások a repatriálás mellett döntöttek, megint mások újra és újra megkísérelték letenni az érettségi vizsgát, és ha közben megtanultak románul — ez többnyire sikerült is.

Édesapád az első megoldást választotta, vagyis gyakorlati pályára adott téged. Azaz beíratott az épináli fonó és szövő iskolába. Az iskolát ugyan nem védezted el, de megismerted a franciákat és megtanultál franciául.

Ez a terv végeredményben irreális volt, hiszen semmi olyan tehetséggel nem rendelkeztem, aminek a textilpályán hasznát vehettem volna. Rajzolni nem tudtam, műszaki, kereskedelmi érzékem nem volt, ezekkel a tényekkel azonban Épinálban nem vetettem számot, elfoglalt a nyelvtanulás, meg — ami még nehezebb volt — a műszaki rajz rudimentumainak elsajátítása. A vizsga két részből állt: egyfelől a főtárgyakból, másfelől a melléktárgyakból. A főtárgyakból, azaz a textillel kapcsolatos tárgyakból a legjobb eredményt az idegenek között én érteim el, a mellék- tárgyakból viszont nem vizsgáztam, matematikai, fizikai, mértani stb. műveltségem messzi elmaradt a francia iskola követelményeitől. Hazautaztam, s otthon ismét megkíséreltem a magam lábára állni, de sikertelenül, akkor úgy határoztam, hogy visszatérek Épinaiba és osztályt ismétlek. Csakhogy mire jelentkeztem, a létszám betelt. Az épmali iskola mérnöki diplomát adott, a Tournai-i iskola —, aminek a létezéséről tudomást szereztem — .technikusi képzettséggel látta el növendékeit. Joggal tételeztem föl, hogy ott kisebbek a követelmények, s könnyebben megállóm

399