Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet)

Vitatkozó csoportok verődtek össze. Nem tudták eldönteni, tulajdonképpen mi történt. Senki sem emlékezett pontosan vissza. Tapogatták magukat.

Mi történt?

Dutout néhány perccel ezután hagyta -el a szállodát. Kíváncsian körülkémlelt. Az utcán csupa sápadt ember. A rendőr mészfehéren svédtornázott az Andris-szo- bor előtt. Ezzel mellékesen a forgalmat is befolyásolta. Időnként riadtan nadrágjához kapott. Ilyenkor a közlekedés megakadt.

Siető alakok és sétálók egyformán föltűnően sokat foglalkoztak nadrágjukkal, oda-odakaptak, megsimították, belemarkoltak s gyakran nézegették magukat a kirakatok üvegében.

Pillanatra lekötötte ez a soha nem tapasztalt jelenség. Hamarosan elkönyvelte ezt is a fumonok ismeretlen istenének szóló rituális furcsaságok közé.

Egy kapu alatt szőke álszakállt ragasztott magára, sapkáját kifordította s fekete keretes szemüveget tett. Aztán találomra nekivágott az utcának. Egy helyt taxikat látott vesztegelni. Szelet papírost ráncigáit elő zsebéből.

— Tősgyökér utca 45. — mondta a sofőrnek. A kocsiban rágyújtott. Hildebrand bizonyára meg fogja magyarázni a mai ünnepi szertartások jelentését.

— Mi történhetett? — kérdezte magától Dániel, s mintha ettől várna feleletet, rápillantott nadrágjára. Az csak fityegett, fáradtan, közömbösen, bús, kihasznált, hervadó nadrág.

Akaratlanul is elérzékenyedett.

— Istenem mennyi mindent át kell szenvednie egy nadrágnak. Az ember magára húzza, hogy ne érje testét a hideg s ő megadóan lobog bele a leg- dermesztöbb szelekbe. Belénk rúgnak; a rúgás először őt éri. Az ember magához öleli akit szeret: ő érzi először teste melegét... Ott van örökké köztünk s az élet között. Rajtunk éli le életét és soha egyetlen szabad pillanata sincs, le kell mondania magáról s a jutalom az, hogy lassan belepik a foltok, a stoppalások, egy napon lemálik rólunk s a kandié viszi az ószerre vagy a papírgyárba. Tűr és szenved. Ez az élete... Pedig mi lenne belőlünk nélküle?... Ha nincs rajtunk, magunk sem tudjuk, kik vagyunk. Lehet, hogy minden gondolatunk, érzésünk, a tetteink is ő ...

Engedett ennek a lágy pillanatnak, s mindkét kezével megsímogatta nadrágját. Az meglebbent, mintha köszönetét mondana s mikor fölhúzta, szinte megölelte.

— Mi is történhetett? — tűnődött tovább. Aztán eszébe jutott, hogy nem szabad lekésnie erről az új szenzációról. Elhatározta, hogy kikérdezi a zilálthajút, s betelefonál lapjának.

Kihalt, kongó hang motyogott valamit kopogására. Bíztatásnak vette, s benyitott.

A zilálthajú egy székben didergett, piszkosszínű trencskóban, lábait messzi maga elé feszítette. A mészfehér lábon hosszú, magányos szőrök kunkorodtak a semmibe.

Az ajtóhoz közel, a padlóra dobva, összegyűrve, összemocskolva, haragoszöld nadrág hevert.

Bemutatkozott. Halk suttogás jött válaszul:

— Dr. Bruok Felicián ... Szolgálhatok?

Rögtön nekilátott a kérdezge tésnak. Dr. Bruck Felicián aggodalmasan lesett nadrágja felé. Kijelentette, hogy valószínűleg soha többet nem fog nadrágot húzni magára, hogy már arra is gondolt, hogy nőnek öltözik. Végre nagy nehezen rátért a tárgyra.

— Mi történt? — ismételte Dániel kérdését, — úgy beszél, mintha... — Dániel védekezett. — Hát az történt, hogy mint mindenki minden reggel, föl akartam húzni a nadrágomat. És kérem, nem bírtam.

— Nem bírta?

— Nem bírtam. Vagy elhiszi, amit mondok, vagy nem beszélek! — robbant ki mérgesen. Dániel megnyugtatta.

— Ideges ember vagyok — folytatta, azonkívül siettem, azt hittem, idegesség az egész. Erőt vettem magamon s szép nyugodtan becéloztam a jobb lábammal a jobb nadrágszárba és képzelje, kérem, az az átkozott ugrott egyet, s én a padlóra estem.

395