Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet)
Még mindig azt hittem, buta idegesség az egész. Megpróbáltam még egyszer, megint nem sikerült, bárhogy erőlködtem... Aztán egyszerre megvadult s szörnyűbbnél szörnyűbb dolgokat művelt velem, összeverte a térdeimet, emelgette a lábaimat, táncoltatott... Most már bánta a fene, csak menekülni szerettem volna. De nem tudtam kiszabadulni a szárai közül. Birkózni kezdtünk, rátökött az ajtóra, könyökömmel megnyomtam a kilincset s kizuhantam a folyosóra... A többit már úgyis tudja, egyszerre mindenki ordítozni kezdett... Hirtelen elnémult, s fürkészve meredt Dánielre. — Mindenki?... Mindenki ordított? — Dániel bólintott. — Ez életbevágóan fontos, a dolgot nem bírom megmagyarázni. Ha egyedül velem történik, akkor lehetséges, hogy beteg vagyok... gyógyíthatatlan beteg, de ha mindenkivel... — Könyörögve nézett Dánielre, ez ismételten bizonygatta, hogy nem egyedülálló eset az övé. — Ez részben jó, részben rossz — mondta komoran Dr. Brucfk. — Hogyhogy? — Ügy kérem, — vicsorított most már mérgesen, — hogy ha ez többeknél megtörtént, akkor nem vagyok bolond, de viszont nem is fogok soha felöltözni... Ezért! — kiáltott föl s vézna testén végigrángott a zokogás. Dániel meghatódott, de mikor látta, hogy a doktor ügyet sem vet rá, kifelé indult. Már a kilincsen volt a keze, mikor a zilálthajú fölpattant: — Vigye el! Az Istenre kérem! Könyörgök, vigye el! — reszkető ujjával a zöld nadrágra mutatott. Dániel lehajolt érte. Jó minőségűnek találta. — Isten neki! — mondta, — de akkor a kabátot is adja ide. — Vigye! Vigye a mellényt is! És ... és vigyen, vigyen el minden nadrágot, amit e szobában talál! A nagy halom ruhát Dániel bedobta szekrényébe, kiegészítette jegyzeteit, tárcsázott, a Fűmön Atyafi tüstént jelentkezett. — Írjad, Rezsőkéin, írjad... A nadrágszenzációról van szó... írjad kérlek, ma reggel nyolckor... — Elhadarta a történteket, aztán kommentárokat fűzött hozzá. — Illetékes helyről azt a még meg nem erősített véleményt kaptuk, hogy a Kis Fanta keze van a dologban. Kielégítő tudományos magyarázat egyelőre nem áll rendelkezésünkre, a valószínűség azonban amellett szól, hogy ellenségeink újabb gonosz fogással akarnak megfélemlíteni. És megtalálták a legcélravezetőbb eszközt, mert képzeljük csak el, mi történne velünk, országunkkal, ha háborúba fölvonuló csapatainkról mintegy varázsütésre lecsúszna a nadrág! Kevesebben iis múlott már birodalmak sorsa. Mindez természetesen csak találgatás. Tudósaink egyelőre értetlenül állanak a tüneménnyel szemben, melyet elektromossággal, kémiai reakciókkal lehetetlen magyarázni. — Tömegpszichózis — mondta fejcsóválva, bizonytalanul egyik közismert funavári lélekbúvár. Ez a hipotézis sok mindent megmagyarázna, hiszen a középkorban, sőt az újkorban is előfordultak ha nem is azonos, de meglepően hasonló jelenségek, sajnos azonban olyan körülmények forognak fönn ... Rezsőké gondosan jegyzett. Dániel befejezte a diktálást, örömében fütyörészni kezdett. A füttyszó hirtelen bennragadt a torkában. — A francia? Csengetett. Jött a szobalány s egykedvűen vállat vont. — Hát mit mondtam én magának? — ordított rá nyákig vörösen. — Azt tetszett mondani, hogy ... — Na? És maga? ... maga persze ... mit csinált? ... mi? ... Tudja mit? Tönkretette egy ország jövőjét. A szobalány sírva fakadt. (folytatjuk) 396
