Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet)
— Holnap reggel nyolc órakor, — kezdte ... A másik mohón itta szavait, bólintott, majd útnak indult a falak mentén. Dániel horkolása áttörte a falakat. Már a folyosón hallotta. Valami váratlan ellágyulás fogta el, mikor a szobába lépett... — Mit fogsz csinálni nélkülem? — kérdezte félhangosan gazdájától, — mi lesz veled, ha elválunk? .... Szegény ember, nem volt soha jószagú kedvesed, nem kaptad meg a kertet, amelyre vágytál, nem tanultál meg semmi tudományt, képek, szobrok, költemények nem dobogtatták meg a szívedet... mérhetetlen egyedül vagy és ha elhagylak, akkor fogod megtudni, hogy én voltam a te egyedüli tulajdonod, senki és semmi, csak én. Az ablakhoz ment, nekitámaszkodott a hűvös üvegnek. A Rendőr-teret, mintha kísértetek látogatnák. Házak mentén, házak tetején, kocsiúton, balkonokon, kéményeken, fákon, Funavár mértéktelen éjszakájában mindenütt nadrágok bolyongtak, nadrágok suttogtak, nadrágok terveztek a jövőről, a dicsőségről, a szabadságról. 5. Fejezet melyben az olvasó rossz véleményt kezd formálni a könyv írójáról Kék bóbitával a fején, derekán fehér köténnyel a szobalány Dániel fölé hajolt. — Szerkesztő úr, fél nyolc, tessék fölébredni! — Dániel ásított, belebámészkodott a világba. — Mondja lelkem, az a francia újságíró, aki tegnap érkezett, a szállodában van még? — Igen kérem, alszik. — Ahogy fölébred, maga beszól ide, érti? — Igen kérem, be fogok szólni. — Ne így mondja! Mondja lelkesebben, mert még borravalót is kaphat... Ne csóválja a fejét, nem tőlem, nem tőlem... Illetékes helyről. Dániel rámélázott az órára, háromnegyed nyolc. Megfontolt mozdulattal kibújt a paplan alól, nyújtózott, az ablakhoz sétált. Barátságtalan reggel, az ég szennyes ködött szuszogott, az emberek, mintha nem léptek, hanem csurogtak volna. A rendőr tömören feketéllett az Andris-szobor előtt. Fölkapta fürdőköpenyét s bement a fürdőszobába. A víz dörömbölt a kád fenekén. A zuhanyt elzárta. A dübörgés folytatódott. Éktelen lárma csörtetett keresztül a falakon, az ajtókon, az ablakokon. Elkedvetlenedve gondolt arra, hogy itt a szenzáció, öles fekete betűk, szemérmetlen címek, pedig mennyivel jobb krumplit kapálni mosolygó nyári reggelen, amíg a szőke hitves szelíd kecskét fej, és madarak csicseregnek a zöld ágakon. Kelletlenül cammogott az ablak felé. Megtorpant. Vérfagyasztó kiáltás harsant föl ajtaja előtt: — Segítség! Segítség! Megöööööl! Föltépte az ajtót. Zilálthajú, vékony ember rángatott reszkető, ideges kézzel egy haragoszöld nadrágot. Ez valósággal játszott vele, kitért, meglökte, a háta mögé került... Valahogy úgy látszott, mintha a zilálthajú képtelenül ügyetlen lenne s nem tudná fölhúzni a nadrágját. Egyik sarokban két szobalány dülöngözött, patakzott a könnyük a kacagástól, hajladoztak, össze-összecsuklottak Egymásután nyílottak az ajtók. Innen pizsamás úr harsány röbeje zúdult ki, amonnan fölháborodott tiltakozás. A kíváncsiak habozva közeledtek. Köztük Dutout. — Furcsa ország — állapította meg fejcsóválva. Szerette volna megtudni, mit művel ez a zavart egyén, de arra gondolt, hogy vagy Dániel, vagy a kormány valamelyik más bizalmasa ott lehet a tolongásban, visszaugrott szobájába s ráfordította a kulcsot. Egy angol miss megbotránkozva düllesztette kék szemét a nadrágtalankodóra. 393
