Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Tatár Sándor: "Ingyencsoda" önvesztő figyelmem véve (Lator László: Fellobban, elhomályosul)
TATÁR SÁNDOR „Ingyencsoda”, önvesztő figyelmen véve LATOR LÁSZLÓ: FELLOBBAN, ELHOMÁLYOSUL Vajon milyen időközönként adhat közre verseskötetet az olyan költő, akinek ünnep a vers, a versírás? S nem egyszerűen a szó, a verszene halogatott, épp ezért izzóbb, elementárisabb (noha így sem hivalkodó) ünnepe, hanem a „részletek, a kicsiségek” (!) nagy, eleven Életté való „összemarkolásának”, összeölelésének pillanata? Az 1927-ben született Lator László szélsőséges választ ad erre a kérdésre — tartózkodva attól, hogy elméletet vagy receptet faragjon belőle, egyszerűen a maga példájával: az 1969-es Sárangyal után (az útító /pózoló/ extravagancia már abSól a kötetből is száműzetett) most a Fellobban, elhomályosullal (59 lap, 26 vers) gyakorlatilag a második kötetét jelentette meg, mely 69-től írott verseiből válogat, (közbeeső kötetkéje ugyanis csak bibliofil kiadásban látott napvilágot). Hát nem helyzetdal-, vagy zsánerképköltő, annyi bizonyos. Tizenöt éve volt költészetének arra, hogy (át) alakuljon. Megannyi széttartó vonal is lehetne ilyen módon ennek a kötetnek a képzeletbeli váza. Szó sincs ilyesmiről. A versek legyezőjének szétterüléséről, az (extenzív) fejlődőképességgel, a lépéstartás képességével való hiú dicsekvésről. Lator költészetével, mindent egybevéve, annyi történt, hogy bonyolultabbá, helyenként — igaz, kötőanyag, üresjárat hiányában — zsúfoltabbá, formakészsége még diadalmasabban profivá vált. Óhatatlanul is párhuzamául kínálkozó — de egyben jó okkal is annak tekintett — pálya- és újholdas nemzedéktársa, Pilinszky művéhez képest (is) aktualitásoknak nem hódoló, önmagából táplálkozó, lassan épültében mindvégig statikus egész ez a költészet. Még apokaliptikusságát is sokkal könnyebben tudjuk/véljük alkati tényezőkkel összefüggésbe hozni, mint a történelmi tapasztalatok, élmények (?!) sokkjának tárgyiasító oldásával. Ha pedig egyetlen félreismerhetetlen élménynek több versben való aktualizálását, megragyogtatá- sát, vagy az élménynek a szinte közömbös indítású versen való eluralkodását tautológiának tartjuk, akkor Lator úgy szűkszavú költő, hogy közben párját ritkítóan tautologikus. Lator László verseinek nincs pangó, kifulladt szakasza, nincs hullámvölgye (ami azért még ilyen terjedelmű verseknél sem lenne kizárt). A magabiztos kibontakozásig visszatartott, a „kritikus tömegig” érni hagyott versek ezek. A képek időszakos megritkulása, a feszültség (az élmény feszültségének) lassú lezsilipelődése nagyjából ugyanoly elképzelhetetlen itt, mint Hieronymus Bosch legismertebb — ugyancsak csupa naturális részletből építkező — képein egy-egy preraffaelita szobormerevségű részlet. A természet, a bioszféra folyamatosan történik, azazhogy tobzódik és „dühöng”, áldozatul esik és születik. Talán egy kicsit túl sokat is burjánzik, árad (világa), és („ő”) egy kissé túl sokat repes. Nem a (gyermeteg vagy inkább álnaiv) tapsonc repesése ez, napnál világosabb; másfelől, ami versre lelkesíti, az önmagát az újratermelés céljára kizsákmányoló lét (a növényi magok, a gyökér kapaszkodása, a táplálkozási lánc), úgy,- ahogy van, kimeríthetetlen csoda. És mégis. Lator élet- oanegiriszt variáló költészete hiába teljes kozmosz (nyi) — ilyen voltában nagyon ílőkelő hely illeti meg századunk magyar költő-életművei között, — amily magától- írtetődőséggel ez a kozmosz összekapcsolja, egymásba gyökerezteti a biologikumot, i misztériumot és metafizikát, épp annyira „lyukasnak” bizonyul, ha bármiféle olyan ■eflexiók után nyomozva vizsgáljuk-faggatjuk, amelyek belopnának a művekbe hely371
