Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Tatár Sándor: "Ingyencsoda" önvesztő figyelmem véve (Lator László: Fellobban, elhomályosul)
zetjelzőket, melyek a lírai én kor-érzékenységére engednének következtetni, röviden: amelyekből kiderül(het)ne, hogy a versek az 1969-től napjainkig tartó időszelet Magyarországán íródtak. Ezzel aztán a kritikus meg is rendelte „ókonzervatív” (váteszsirató, mimézismániás ...) feliratú fejfáját az „Irodalmi élet” nevű joviális, patriarchálisán vi- szontbiztosításos cégnél. Lator Lászlónak, a (neo)avantgarde szappanbuborékokat — melyek többségükben, tegyük hozzá, nem a saját hibájukból késtek ennyit, s lettek (már csak ezért is) egyes írók, írócsoportok szemében túlsrófolt áhítat tárgyává — oly magabiztosan kipukkasztgató Lator Lászlónak nem a forma konzervativizmusát, a műgondot, hanem a társadalmi környezet (és a történelmi idő) beszúremkedésének hiányát „róni fel”! Csakhogy. Eszem ágában sincs kárhoztatni Lator László jogával élő választásának bátorságát. Nem hívő, a folytonosság imaginárius tengelyén csak „fityegő” (Pilinszky) korunkban az örökkévalóságot (vagy akár konkrétan is: a jövőt) merte választani. (Más; több ez, mint az irodalmi divat(ok)nak skrupulu- sok nélkül kiosztott fricskák, szekundák a kritikákban. De azok hitelét is ez adja.) Én a választáshoz való (ilymértékű) ragaszkodás önfegyelmét fájlalom. Azt, ahogy Lator távoltart magától, nem is kérdéseket, nem is az élet szmog-, kávé-, (hivatali) előszoba- stb. szagú jelenségeit, hanem inkább — gyarló becslésem szerint — lehetőségeket. És itt nemcsak a tematikus kevésvágányúságra kell gondolnunk, hanem a hangütés (a versek telos-a) és a — magabiztosságát, színvonalát tekintve nem mindennapi — nyelvkezelés már-már aszketikusnak tűnő invariánsságára is. „Persze” — hogy mindez alól kirántsuk a talajt — bánmi, ami elméletileg megverselhető, és bármely mód, amely polgárjogot kapott (fog nyerni )a versírás „metódusai” között, csak annak számára bizonyítottan lehetőség, akit tehetségének jellege élni enged vele. A kérdés — így — bizonyos fokig elvi, knitikamódszertani (is). Lator László nem demonstrátor típusú költő, s kétségkívül nagyszerű Lator-verseket ír. Az Ignotus-féle esztétikai liberalizmus erre nyilván rávágná: Hál’ Istennek! S tehet-e ennél többet? — Mit mondhatunk? „Nem.” Csak épp azzal a gondolattal nem tudunk megbarátkozni, hogy szükségképpen e lírai világ és nyelv karakterességének föládozását jelentené, ha költőnk mást, hogy merészen fogalmazzunk, némi megzabolázott, áthasonított „eklektikát” is beengedne verseibe. Lator nem magát (el)áruló költő, ő egyfajta Weihe költője. Nem úgy, mint az („esztétikai”) Übermensch műhelyéül szánt „Kreis”-t alapító S. George (a próféti- kus George jövőn — és önmagán — csüggő birodalomvárására Latornál a hétköznapi, folyamatosan történő csodák iránti áhítat semmi esélyt nem ad), hanem, oxy- morongyanús szókapcsolattal jellemezve, az extatikus bensőségesség, a sem im-, de még kevésbé expresszionista módon befogadott-feldolgozott végső élményesszenciák költője, természet és biologikum iránt nyitott poézise egyben a „ne zavarjátok a köreimet” költészete is. Anyagig, szinte atomokig vetkezteti (sebzi) a tárgyakat, a flóra és a fauna lényeit (annál sajátosabb és meglepőbb az az ellentét, amely e közt a pőre anyagszerűség, és az anyag megéltetése és nem is akármilyen, hanem egy misztikus létélmény jegyében való antropomorfizációja között feszül), a természetet magát ellenben fölöltözteti. Csodába öltözteti, érzésévei-érzékenységével belakj a, részleteit — néha meglepő, olykor a háttérben a nyelv, a forma inspiráló erejét sejtető — erős kötéssel rendeli egymáshoz, egymástól függővé teszi. Amíg Lator László van és Lator vers van, addig nem lobbannak ki hiába a teremtés apró csodái, addig az esendőnek, a múlandónak lesz apologétája, szerelmese. Ahogy az emlegetett költőtárs írta: „Nem görbülhet egyetlen hajuikszála, / őrzöm legkisebb ráncaik / a kőzeteknél konokabban / az ítéletnapig.” (Pilinszky). Ugyanakkor a költő szinte soha sincs jelen a tájban, nincs tájrészleteket „elsikkasztó” árnyéka, nem tudósít az érzékelés folyamatáról (én látok, hallok stb.); pontosabban gondosan ügyel a jelen-nemlét látszatára. Még annyi „passzív” jelenlétet sem engedélyez magának — s mi ez, ha nem a kiűzetettség megmásíthatatlan tudatának és az alázatos, „személytelen” figyelemmel mégis „megvásárolt”-megszolgált üdvözülésnek a nem mindennapian izgalmas együttállása? —, mint Pilinszky. „Várakozom [...] / köztem s egy távol 372
