Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Horkay-Hörcher Ferenc: A kimondhatatlan naturalistája (Nemes Nagy Ágnes költészetéről)

ban olyan fontos népdalhangra. Akár a fa képének univerzálódása, ez is része a közösség mítoszával való találkozásnak. Hogy mennyire tudatosan az ősi, kultikus énekmódhoz tér vissza, utal rá a Hindu énekekből című darab. E hang persze kapcsolódik a Nemes Nagy által szintén művelt gyermeki-mesei versvilághoz is.

A forma leegyszerűsödését a szünetek térnyerése kíséri. Rövidülnek a darabok, vagy tömörülnek, vagy még inkább ritkulnak. Nem számukat tekintve, hanem belülről ritkulnak. Ugyanakkor, mint vihar előtt, a képek kiélesednek.

Az Ekhnáton-vérsek az életmű igazi magját képezik. Bizonyítják, hogy az előbb felsorolt formai jegyek valóban lényegileg alakítják át a versíró szemléletét. Mert hogyan használja ki az Istennel folytatott dialógus lehetetlenségét a lírai én? — egy számára megfelelő, (ami nem egyenlő az őt „kiszolgáló” jelzővel), egy testénél keményebb Isten saját kezű megalkotásával. Mint azt a mottójául választott Ekhná- ton himnusz-részlet bizonyítja, a feltámadás, a dialektikus, oda-vissza ható feltámasztás misztikája ragadja magával: „Sötéten múlsz el, fényesen / térsz vissza.”

Hogy esztétikán túli tárgyát megverselhesse, mint az Ekhnáton-himnusz szerzője a Napot, e természeti fenomenont, neki is anyagot kell választania, amelybe belevésheti Istenét. A tárgyak, eszközeik lesznek istenábrázolásának tárgyai, eszközei is. És nem hiába oly erős elhatározása — meg is találja, akit meg akar. „Ott áttetsző a hő, a vas, / mint egy végső kudarc után.” Figyeljünk a hasonlatra, mert egy végső kudarc után, minden reményen túl így szelleműinek át a legközönségesebb tárgyak, anyagok is. Az elhullajtott vasdarabok izzani kezdenek, mint a nap, és végül lángra gyúlnak, mint a szentlélek.

Fent, fent a tömbök. Déli fényben állnak.

Az én szívemben boldogok a tárgyak.

Ez a mozdulatlan bizonyosság a feltámadás után-ja.

Itt kellene megszakítanunk a kötet elemzését. Mi azonban pilanatnyi illő csönd után továbbmegyünk, hogy befejezzük megkezdett dolgunkat.

Az utolsó ciklus, melyben valóban kiérlelt, biztonsággal formált szövegeket olvasunk, igazából — az ihlet természetéből következően — nem tud ugyanolyan magasban maradni. Vagy a híd évéből következik ez? ne találgassuk. Vessünk inkább egy pillantást azokra a fényes eredményekre, melyek mégiscsak kiragyognak e kissé szürkébb, tompább fényű versanyagból.

És, lám, milyen sokat segíthet a kritikusnak egy-egy önkéntelen jelző a továbbgondolás során. Azt írtam, tompább fényű vers-nyersanyag, és az ember máris hallja a kapcsolódó sorokat: „és ettől kezdve fém, / fémből ez a homorú magasság ...”, „mert ez a fehér fémek láthatára”. Igen, önként vállalt szürkeség, égi fényességű tompaság sugároz e darabokból.

Hasonló megfontolások vezették a költőnőt a prózavers műfajához. Nemcsak formájukat, de megénekelt témájúikat tekintve is prózai prózaverseket olvashatunk, Egy pályaudvar átalakításá-vól, Az utca arányai-ról, Villamos-végállomás-ról. A tapintható földközeliség ellenére, vagy épp azáltal hasonló problémákra keresi a választ a szubjektum, mint eddig. Bizonyítja ezt a Teraszos tájkép című történelem- filozófiai allegória-prózavers. Ez a darab egyébként már a túlontúl nyilvánvalóan allegorizálók közül való. Sikerültebb a kötet címadó verse. Itt ugyanis a másik véglet válik tapinthaitóvá, a szerkesztetlenség, a látszólagos kuszaság. Mint később, többszöri olvasásra kiderül, ez a jellegzetessége, erőssége. Akárhogy is szeretné a rendszerteremtő elme a tökéletes és átlátható struktúrát, a vers elemi szükséglete bizonyos oldottság, vagy — rossz szójátékkal — bizonyos meg-nem-oldottság. „Meglehetősen nehéz, tudod, a napokat egymástól elszigetelni.” Még nehezebb a körül- határolatlan valóságról, létünkről az értelem által végleges ítéletet mondani. „Nem, nem. A jelenlét nem sziget. Legalábbis szigetsor.” Hát még az olyan metafizikus kérdésekről, mint egy élőlény lelke. Mennyivel hitelesebb az Isten szemét leíró

képnél a teve-tekintet megörökítése: ......de van-e szebb, mondd, a tevekanoa hoszs

zúpillás szeménél?” Az olvasó elraktározza e látványt a fejében, és egyszer úgy gondol majd vissza rá, mint ami a Föld ismétlődő emlékei közül való. Mert a mesterségbeli kézügyesség, manualitás a kócos filozófiát is márványba véseti.

369