Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Horkay-Hörcher Ferenc: A kimondhatatlan naturalistája (Nemes Nagy Ágnes költészetéről)

Egyébként e prózai prózaversek, ma olvasva, bizony kicsit porosak. Porosak éppúgy, mint a kötetzáró három epikus költemény. Ezek jobban ki vannak szolgáltatva az idő ostromának. Az ember orrát megcsapja a 60-as évek kissé ásatag szaga. Váratlanságukkal ma már nem ütik mellbe az olvasót, csak unalmasak, érthetetlenek, torzóban maradtak. Túl közvetlenek, túl beszédeseik voltak, ezért bűnhődnek? Lehet, hogy csak pillanatnyi értékcsökkenésről van szó, s holnap épp ezek lesznek a gyűjtemény legféltettebb kincsei?

Most már, végiglapozván a kötetet, úgy érezhetjük, kezünkben tartjuk az egész művet. És valami ünnepélyes, nagy érzés,foglyaivá leszünk. Mert a kötet, egy személyesen megszenvedett sors tárgyi emlóRteként, hűen kottázta le egy életút, az élet útjának alakulását ebben a században itt. Bármennyire húzódoztunk tőle, s húzódozott maga az alkotó is, e verseken átvérez egy nagy egyéniség jelenléte. Ezt leszögeznünk nem ünnepi kötelesség, de szakmai kérdés. Mert tartjuk, tartanunk kell magunkat ahhoz az elvhez, melyet Rónay György nemcsak Nemes Nagy Ágnesre, de minden írással foglalkozóra érvényesen megfogalmazott: „a mesterség nála több .foglalkozásnál’: erkölcs és szabadság.” Lássuk, miben áll e pálya erkölcse és szabadsága.

Sokan úgy vélik, Nemes Nagy kilóg a ma magyarul verset írók táborából. Né- hányan ezt negatívumként értékelik, mondván — konzervativizmus. E kilógás okát pedig legkivételesebb tulajdonsága, magatartása magyarázza. Ma már modellje ő e viselkedésnek, mestere az őt követő fiatalabbaknak. E testtartás, röviden — etikai komolyságot jelent. Kérdés persze, hogy e kategória esztétikailag értelmezhető-e. És igent felel rá a belső hang. De hol érhető tetten e komolyság esztétikailag? Nemcsak a gerincoszlopon végigfutó borzongásban, de nem is csak a verssorok közti csendek sugárzásában. Kritikusa kifejezésével „személyes szaivatoltság” kelti életre a leírt szavakat. Nemes Nagy leírt sorai, szakaszai nemcsak a versformálás fegyelme miatt hatnak rendezettnek, törvényszerűnek, de magukon viselik a biztos kéz ujjlenyomatát, mely ilyen, s csak ilyen sorrendbe helyezte őket. A szavak értelmének és hangulati árnyalatának szólamai mellett a figyelő fül meghallhatja a rezze- netlen bizonyosságú kimondás felhangjait. Az éles képeken átsejlik, mint Mona Lisa portréján a nyugodt kétségbeesés mosolya.

A költői képnek, a hasonlatnak nagy szerepe van e művészetben — állapítja meg a szakirodalom. E kétségtelen tényt legkövetkezetesebben a kritikánk elején említett kritikus, Balassa Péter gondolta végig. A költőnő Metszetek című esszégyűjteményéről írja: „A kötet legszélesebb formai — s így: tartalmi — íve tehát a lét/vers hasonlat.” S még azzal is segítségünkre van, hogy hozzáteszi, Nemes Nagy hasonlatlogikája „... nyilván költészetéből származott át esszéisztikájába”. Ezek után könnyen belátható, a költői kép szélesre tárt kapuján át életét, az életet engedhette be a költő költészetébe, adekvátan, anélkül tehát, hogy az intimitás törvényét megszegte volna. Így kerülte el az anakronisztikusnak vélt spontaneitást, mely számára egyenlő lett volna a kiszolgáltatottsággal.

De a költői képnek kettős haszna volt. Nemcsak világra nyitotta a bezárt tö- kélyű verset, de magát a nyelvet, a vers anyagát is kedvezően alakította. Kabdebó Lóránt szerint például „a versformálás anyagszerűsége legértékesebb vonása.” Képalkotásának varázsát Vas István a Donne-i manierista technikához hasonlítja, elismerve azonban, hogy Nemes Nagy szinekdoché-szerű hasonlatai franciásan klasz- szikus formában fejeződnek ki.

Itt sem pusztán formai-stiláris kérdések forognak azonban kockán. A már Sőtér által bölcseletinek tartott költemények ugyanis a kép-ben találták meg evilági testüket. A Ház a hegyoldalban vagy a Paradicsomkert direkt filozófiájánál többet mond a Hasonlat — a kép tisztasága által, az előidézett légii tfcaság révén. A Hasonlat-szerű rövidversek ugyanis úgy mutatják tárgyukat, önnön-magukat, hogy közben túl is mutatnak azon, magukon. Nemes Nagy, a költő természetes alázatával nyúl az esendő képekhez, a létezés peremére szorult tárgyaikhoz, s ráolvasó varázsszavaival műalkotássá alakítja azokat. Így fejezi ki bizonyosságát egy ilyen-olyan kategóriákon túli megváltásban.

370