Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Horkay-Hörcher Ferenc: A kimondhatatlan naturalistája (Nemes Nagy Ágnes költészetéről)

Visszatérve azonban a Szárazvillám-eiklushoz, szólnunk kell még a Tájképekről. Ezek hideg, újból közönyös versek. Érezzük az életmű lüktetését: egy látszólag objektív hangot megütő költő kiküzdi magának a személyesen nyitott verset, amelyből aztán ismét távoznia kell, istene némasága miatt. Beszéljenek csak helyette a tárgyak, a tájak. Ezért igénytelen versek ezek. Szerepük — úgy tűnik — csak az ihlet megőrzése. Valójában az életmű emelkedő ívének legmagasabb kapaszkodója előtti lélegzetvételnyi szünetet jelentik. A kevésbé sikeres megoldások mellett már érnek a kötet igazi vívmányai — némely kevésbé szerencsés újítással együtt. Hogy csak néhány olyan megoldást említsünk, amely vissza fog csengeni. A Tájképek Otthon című versében van egy szakasz: „És éjszaka, elcsöndesedve, / partjaimról magasba röppen / ködöt kavarva egy madár, / és némán kóvályog fölöttem.” Ugyanebből a képből később egy egész vers születik majd, a Madár című, mert Nemes Nagy szívesen használja fel saját témáit, verssorait újabb műveiben. Közben persze farag rajtuk, alakítja őket. E példánknál maradva például a későbbi versben a madár már egybenőtt a beszélő testével, és egyre súlyosabban nehezedik rá. Kölcsönösen ki vannak szolgáltatva egymásnak, „Ha elröpülne egy napon, / mostmár eldőlnék nélküle.” Istenhez fűződő kapcsolata így változik ciklusról ciklusra. Vagy vegyük az Október címűt. Az útfelbontás hétköznapi eseményét „megörökítő” darabból több részlet is visszacseng az Egy pályaudvar átalakítása című prózaversben, mely a kötet zárófejezetének leghangsúlyosabb verstípusába tartozik, s mely,! mint az Űjhold Évkönyv legújabb számában megjelent verse is mutatja, mind a mai napig lezáratlan, ki nem merített területe az életműnek.

Aztán itt van A Krisztinában, mely Sőtér István szerint már az Ekhnáton-mí-; tosz misztikus színeiben tündöklik. „kék ég, sárga lepke, zöld bokor: ki más állhatott a kislány előtt, mint Ekhnáton, El-Amarna misztikus színeiben” — kapcsolj“ a képet egy állítólagos gyermekkori szerzői élményhez.

Ilyen szorosan épülnek össze a híd építőelemei. Ezért könnyű nyomon követni hogy a látszólag objektív tárgyleírások miként válnak újabb, gazdagabb ihletek forrásaivá. Tapasztalhatjuk továbbá, milyen tudatos kötetépítés folyik. Végül megért hetjük, miért kísérti az elemzőt a gondolat, hogy mégiscsak az életút eseményeihe: kösse a Művet, miközben persze továbbra is igaz, hogy nem lehet közvetlen össze függést találni az egyéni élet íve és a költői rátalálásak között. Végül egy utolsó észrevétel e ciklussal kapcsolatban: a Paradicsomkert egyik mondatában immár nag; kezdőbetűvel, tehát kiemelt szerepben jelenik meg a kötet nagymotívuma, a Fi Ez már az életfa, annyi mítosz Világfája — minden, itt és most fölfej thetetlen jelen tésével együtt.

A Napforduló című ciklus a kötet legegységesebb, esztétikailag legmagasab színvonalú része. Ezért egészében kell róla szólnunk. Lássuk e ciklus formai új: fásait, melyek, megszoíkharttuk, Nemes Nagy művészetének gondolati mélységeit világítanak rá. Az előző fejezet két utolsó versében lemond, elbúcsúzik eddigi kec veit eszközétől, a költői képtől. Mégsem elválásról van szó, szögezhetjük le az újat művek olvasásakor, inkább a kép minőségének, funkcionalitásának átalakulásán Itt egy valóságtól elrugaszkodoítabb, szürreális képalkotással találkozunk. Nyíltál ban kifejezésre jut a tárgyak földöntúli hatalma. Radnóti Sándornak Nemes Nag; tói idézett kategóriáival szólva, itt lép át a látvány látomásba. Vajda Ferenc kif jezését idézve mágikus realizmus, pozitív misztika megjelenésének lehetünk tani Ö a Ház a hegyoldalban című versre, meg a tölgyfa képére hivatkozik példákéi mi megemlíthetjük a vak arcú, zakó kabátos lovas alakját (A lovas), vagy az ism rétién helyre ismeretlen szobrokat szállító elsüllyedt ismeretlen vízióját (Szobrok vittem). Egy sejtelem nyer hangot e művekben: „Van valahol, / van valahol, / val mi valahol él.” Egyelőre nem vallásos isten-képet festő transzcendencia-igény har ja ez. Pogány, modemül hitetlen, de mégis látomásokkal vert líraii én hangja. E emberé, aki fogolyként cl az emberek között, ívként feszül ég és föld közé. P Lázárként találgatja, élni vagy halni nehezebb.

Aztán egy másik formai elem. Énekhangra íródott a ciklus egyik része — az < dig meglehetősen súlyos, veretes sorok helyett a költő itt rátalál a hagyományur

368