Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Páskándi Géza: A "járatlan járt útért el ne hagyj!" korszakairól (Hozzászólás az avantgarde-vitához)
' Az már nem járja meg az eszét, (erre részint utaltam), hogy az avantgarde-ból éppúgy nem lehet kizárni a romantikát, mint például az anarchizmusból sem (nem mintha a kettő azonos volna!). A romantika már a manifesztumok pátoszánál is jelen való. Az igen és nem szétválasztása vagylagos (diszjunktív) gondolkodás felvétele par excellence romantikus: élet vagy halál, rabság vagy szabadság, feketefehér stb. A szélsőségek szeretete. A romantika belopakodik, mint a tiltott szerető. Bemászik új s új kedvesének (irányzatának) ablakán. Mert a zord atya az ajtón kipanderítette. Nagy Pedofil a romantika Matuzsáleme, én mondom, persze a gyermekek is igen vonzódnak hozzá. Vagy ott van a másik vád: nem elég látványszerű a versed. (Erre is utaltam már.). Dehát a vers már a régi időkben is látvány volt — szemben a margótól margóig terjedő prózával. Karcsú teste a papír fehér óceánján, vagy a betűtenger közepén: úszó, szuverén sziget. A vers önmagának szab keretet, amely ab ovo látvány- nyá teszi. Erre épül később aztán minden, ami alkotó túlzásnak mondható. Szorosan kiegészíti ugyanakkor egy belső látvány, amit a ritmus, a tagolás, a rím, vagy a gondolatritmus etc., körvonalaz. A hallomás. Tehát az akusztikus hatásokkal kiegészített vizuálisnak mély haditámaszpontja van még a klasszikus régi versben is. Minden későbbinek van mire visszautalnia. Az ősi vers totális volt, hiszen énekelték, ringás is kísérte. A látványos mozgás. Hiszen a vers eleve megfelelésrendszer. Ami a költői képben a kontraszt (ellentét), az a rímben (a hangzás szintjén) a kancsalrím. Elhelyezésben: a keresztrím. Ami fönt a párhuzam az lentebb! szinten az önrím; elhelyezés szerint a párosrím, vagy akár rímbokor. A hasonlat az asszonáncnak felel meg, elhelyezésben az ölelkező rím képletének. És még sorolhatnám. A modernség csak új megfelelésrendszereket állíthat elő, de magát a megfelelést nem száműzheti (ld.: idézhetőség, memória!). Lényegében ugyanez vonatkozik a modern prózára, drámára, sőt az esszére is. A modern esszé például „maniifesztumosabb”, mint a régebbi típusok. A novella dinamikusabb, legalábbis kevésbé ráérős (tempós), mint a megelőző. A kronológia, a linearitás régi rendje megváltozik. A dráma „íilozófia-centrikusabb”, hiszen a historizmus iskoláját azóta már kijártuk. A fenti „vezérszavak” persze csak nagyon nagy vonalakban jellemzik a változásokat, mert többre nincs idő. (Ez is a modern életérzés, léthangulat egyik termésköve.) Mindenesetre — ma már közhely —, hogy nagy hibát követ el, aki az avant- garde szinte enciklopédikus — és jó — sokféleségét nem veszi észre. Márpedig épp ez alkotja a — szükséges — vitafeszültségek másik gócát. „Ez nem is igazi avant- garde!” „Álmodern!” Megboldogult, és joggal nagyhírű tanárunk, Szabédi László gyermeki szemléletre hozott hajdani példája jut eszembe. Apró gyerekként csodálkozva kérdezte a kis szász szomszédfiútól: Hogy lehet a kenyérre azt mondani, hogy Brot, amikor a világon mindenki tudja, hogy ezt kenyérnek hívják. Gyermekded kizárólagosság. Mintha hottentotta létemre kijelenteném; az ősember hottentottául beszélt. Mert még éles szemmel is nehéz közös nevezőt találni például az egzisztencialista abszurd és egy „újnaturalista” festmény között, amely részletezésével a fényképet akarja megszégyeníteni, miközben a fotóművészet maga már sebesen, mohón végigment a szimbolista s egyéb korszakain. (Ugyanez vonatkozik a színpadi díszletre, és a filmkamerák képvilágára is.) Néha pedig két sündisznót (irányzatot) csakis egy harmadik tud megkülönböztetni. (A kritikus nem vállalja, vagy nem tudjí vállalni a harmadik sündisznó szerepét.) A fenti kérdés egyébként jogos, mert az abszurd bizonyos deduktivitással indít: világlátása van, világsummája, az újnaturalizmus viszont induktive a részletei felől halad, s jobbára ezen belül is marad. Határt és konklúziót nem szab. Csak ; képet és nem a világképet szélesíti. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ugyanarró akár képünk, akár világképünk nem lehet. Mégpedig érvényesen. A világ abszurd — 358