Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Páskándi Géza: A "járatlan járt útért el ne hagyj!" korszakairól (Hozzászólás az avantgarde-vitához)
ha akarom, ez prekoncipiált, de nem tapasztalatnélküli kijelentés. Anticipál: előlegez. Részletmegfigyelések kiterjesztése az egészre. Deduktivitás. „A részletek maga a világ” — ha akarom, ez is prekoncipiálás. De ebben nincs magnetikus (deduktív) középpont. Nem gyűjtőlencse (konvex), inkább szóró (konkáv). A dokumentum, s egyáltalán a szociológia behatolása nem eléggé modern? Ismét a külterjes és belterjes irányulás. A terjeszkedők eleve csak nagyvonalúbbak lehetnek. Némileg jobban kifejezik az emberi eufemizáló szellemet (amely természetesen elsősorban saját akaratát szépíti meg és persze céljait). A hódító terjeszkedés mindig nagyvonalúbb (a művészetben is). Az absztrakt áramlatok nagyvonalúbbak, mint a realisták. Voluntaristábbak is. A részletek, árnyalatok iránti „alázat” nem jellemzi őket. A relativizálás a kakojemikus szellem irányába vezet bennünket. A pozitivizmus már nem lát többet a tényekben, mint tényeket. Leszállítja őket a piedesztálról. A romantika eufe- mikus szellem szülötte (noha ősi avantgarde például a klasszicizmussal szemben). A barokk is, mert a díszítő „felöltöztetés” uralja. A klasszicizmus ellenkezőleg: puritán, ergo: kakofemikus, csupasszá tevő. E két alkotó 'és romboló indulat állandó keveredése, vagy éppen váltakozása rajzolja ki a mindenkori avantgarde művészetek képét. Gyermeki tehát az efféle vád: „márpedig ez nem az igazi, nem tiszta avantgarde!” A kérdés, mint az elején említettem: mivel szemben avantgarde és mihez viszonyítva konzervatív? (Akadémikus.) Marad az utolsó kérdéskör: a külföldi magyar avantgarde mennyire része a nemzeti irodalomnak? (Ez már nyilván elsősorban nem esztétikai-formai kérdés.) Szerintem minden bárhol írott magyar nyelvű költői etc., alkotás — akármelyik stílirányhoz is kapcsolódnék — szerves része a nemzeti irodalomnak. Miért? Mert az anyanyelv sine qua non (elengedhetetlenül) meghatározó anyaga az irodalomnak, ha már nincs olyan világszerte használt halott nyelv, mint a latin volt annakidején, és az új lombiknyelvek (eszperantó stb.) még csupán a kísérlet szintjén állnak (még ha volnának, vagy vannak is tehetséges alkotásaik). Vigyázat! A nemzeti irodalomhoz tartozás nem azt jelenti, hogy ezek az írások a nemzetről szó-inak, a nemzet létkérdéseit feszegetik stb. (bár azt is jelenthetik), de a fontos más: nem tudják vagy nem akarják, vagy nem is tudják, nem is akarják magukat más nyelven kifejezni. (Az információs, műveltségi két vagy több- nyelvűség haszna más kérdés!) Tehát ez a literatúra akkor is szerves része a nemzeti irodalomnak, ha nem vagy csak kevesen ismerik és olvassák, és nem, vagy alig hat a belhoni magyar irodalomra. Az anyanyelv mint egyedül meghatározó eszköz és anyag némileg módosul az olyan, törekvésekben, mint a vizuális költészet stb., de itt sem annyira, hogy a szöveg egészen fölöslegessé válnék. Az mindenesetre igaz, hogy egy olyan vizuális költeményt, amely intemacionálisan, interkontinentálisán ismert fogalmakra s a képre épül, kevésbé kötődik a nemzeti literatúrához éppen, mert általa sérül az anyanyelvi mindenhatóság elve. Hiszen más jelrendszerekkel egészíti ki magát (pl. fotó stb.). Tegyük fel, hogy van olyan költő, aki csakis ezt az utóbbi típusú verset „műveli”, s bennük egyetlen kizárólag magyar szó sincsen, de sok az olyan, amit magyarul is értünk: egzisztencia, intemacionális, fotó, szubsztancia, atom stb. Menynyiben tekinthető az ilyen vers magyar versnek? Az nyilvánvaló, hogy magyar versnek is tekinthető, amennyiben általunk is használt, értett szavakat, s végződéseket, stb. tartalmaznak. De ha még a morfológia sem árulkodik? Nos, hogy az illető magyar költő-e saját vallomására kell bízni. Ő maga vallja meg, micsoda, éppúgy, mint azok a képzőművészek, muzsikusok, és tudósak, akiknek jelrendszere inter- kontinentálisabb, mint az irodalom nyelve, amely eleve nemzeti (leszámítva az eszperantót stb.). Az tehát, hogy egy írói életmű a magyar irodalomhoz szervesen tartozik-e két dolog alapján ítélhető meg; 359
