Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Páskándi Géza: A "járatlan járt útért el ne hagyj!" korszakairól (Hozzászólás az avantgarde-vitához)

tájon élő magyar írótól, hogy más intellektus, más alkotóegyéniség, jóllehet ez is, az is szuverén, hanem abban is: az előzőknek csupán a publikum, s a „szakma” kegyeiért (ha igyekeztek volna ilyenre) kellett megküzdeni, de más nem állta törekvéseik útját. (Gazdasági tényezőkről most nem ejtve szót.)

Idő kellett, amíg a honi magyar avantgarde és a nyugati magyar között — jobbára — csak a sokkírozás tekintetében vannak némi különbségek. Másfelől különbség: a kihallható, bár jobbára igen szemérmes, nosztalgikus hang, ami viszont mélyen emberi és természetes. írtam erről hosszú évekkel ezelőtt A nosztalgia földjén című tanulmányomban (Kortárs). Akkor még nagyon nehéz volt elfogadtatni a külföldi (főként a nyugati) magyar avantgarde alkotókat. A célom az volt: e nosztalgikus — sokszor fluidomként rejtett — mélyáramot felfedezni, hogy itt lássák: akiben nosztalgia él, az nem lehet elveszett óhazája számára sem.

Volt, aki megértette ezt, volt aki nem, vagy nem akarta. Holott a nosztalgia által még senki új hazája iránti lojalitása nem csorbul!

Mindenesetre én a reális értékek felmutatásával integrálni és nem kizárni akartam. Hogy ez mennyire nem „árnyékbokszolás” volt, arra jó példa a nagyszerű és kiváló emlékű Béládi Miklós egykori válogatásának kálváriája könyvkiadásunkban.

De mesélhetnék arról is: mennyi probléma volt, amikor még — szerény és tétova nyitásként a Közös dolgainkban (akkor ezt a rovatot vezettem) külföldi magyar költőket akartunk közölni.

Mindenesetre ma már nincs olyan, hogy egy honi magyar költőt egy távoli magyar poéta elkésettnek („lerágott csonton rágódónak”) tituláljon, csak azért, mert nincs d jottr-ban, (nem naprakész) a legújabb fejlemények terén.

Az informálódás jobb, mint még egy-két évvel ezelőtt is. Az „elkésett üvöltés”- re tehát kevesebb példát találhatunk. Persze az meglehet, hogy a vád fordítva is elhangzott: túlzottan technicisták vagytok, ötletszerűek, komputerizáltak, csakis az információra s nem annyira az élményre alapoztok, s valamiféle „nyelvtelen nyelvet” akartok létrehozni.

Ha tehát az egyik hajdan valamiféle „narodnyik avantgarde” vádjával illette a másikat, akkor a „viszontvád” könnyen a „kozmopolita avantgarde” lehetett. Ebből is látszik: a régi viták nem új köntösben, hanem új farmer-szerelésben is jelentkezhetnek.

A paradoxon az, hogy végül is az avantgarde nem lehet se munkás, se paraszt, se polgár-avantgarde, mert bár nem nevezném poros szóval „polgárpukkasztó” (illetve munkás- és paraszt-pukkasztó) iránynak, végig meg kellett őriznie bizo- lyos sokkoló jellegét, ami éppen heurékás természetéből eredt. A kereső rátalál /alamire: heurékája (megleltem, megtaláltam!) legalább akkorát harsan, mint az Árchimedészé. Sőt! Azért sőt, mert a nagy görög felkiáltásában csak önfeledtség írződött, s ez nem volt benne: te viszont vak vagy, nem látod azt, ami evidens, /agyis nem volt provokatív.

De tegyük kezünket a szívünkre; miféle avantgarde az, amelyben nincs provokáció? Hiszen, ha nem is akarná: az új mindig provokál, új pólusokat jelöl ki maga :örül.

Ügy látszik, ez a kis ország stílirányokban is követte azt a gyakorlatot, amelyet i harmincas években láttunk: huszonegy bejegyzett párt léte izgatta itt a „csonka” nagyarságot.

Én magam alaposan átgondoltam e dolgot.

Ahogyan a történelemben voltak pártok, amelyek főként a konzerválást vették öl programul, míg mások az örökös megújulást, vagy megrendítő változásokat — gyanúgy a művészeti irányoknál is megfigyelhető mindez. Ám az is bizonyos, hogy permanens „megrengetést” célzók örökké nem maradhatnak emez állásponton, hi- !en ha uralkodó irányzat lennének, már nekik is érdekük a stiláris status quo. A íegmaradás.

Tehát, amikor egy fiatal költőt a romantika vádja ér — ez mindenképpen csak lyan személy, vagy csoport oldaláról érheti, aki és amely éppen mert nem népszerű nás kérdés: akar-e az lenni) támadja a népszerűbbet, mert annak romantikájá- an koncdobást vél felfedezni (ti. a publikum felé). Kvázi: elárulta a játékszabá- okat.