Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Páskándi Géza: A "járatlan járt útért el ne hagyj!" korszakairól (Hozzászólás az avantgarde-vitához)
volt jó az úgynevezett munkás-Magyarországnak a munkás Kassák és egyáltalán az az irányzatcsoport, amelyet valamikor a forradalmakkal együtt emlegettek. Az ok — úgy hiszem — egyszerű. Az avantgarde némileg hasonlított valamiféle „permanens forradalam”-elméletre, hiszen az állandó megújulást, gyökeres változásokat tűzte ki célul. A keresést. Márpedig a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején — úgy vélték — erre semmi szükség. Miféle utat keresni? Amikor — úgymond — azt már a klasszikusok megírták, de mindenekelőtt Sztálin. A célt tisztának látták, a hozzávezető utat, módokat szintén. Jobban jött tehát nekik az, ami közérthetően csakis egyről beszél: amiről a vezetés politikai zsargonja is. Mindenféle többértelműség gyanússá vált. Másutt írtam arról, hogy az „átkozott aesopusi nyelv” elleni harcot csakis az irodalomban hirdették meg, mert egyfajta politikai tolvajnyelv élt és virágzott. Arról nem is szólva, hogy az aesopusi nyelv legalább annyira áldott is, hiszen modus vivendit kínál a katakomba-létre kényszerített gondolatnak. A szép rend illúziójában élni akaró rezsimnek mindenféle avantgarde „hőbör- gés” első számú közellensége lehetett, hiszen szemlátomást tagadta a harmóniát. Márpedig ide az egység látszata kellett, ha már reális egység nem mutatkozott. Ha csak egyetlen ember egyetlen igaza lehet igazi igaz — ugyan mit keresnének a különféle stiláris (s egyben eszmei) irányzatok? A sokféleséget nehezebb ellenőrizni, mint az egy dróton rángatott szellemet. Több egérutat kínál. Hogy is írta már Apáti Ferenc a reformáció századában: .. sok lika vagyon erdőn a ravasznak, Nincsen birodalma rajta agaroknak, Halál az nyulaknak.” (Feddőének) Márpedig a sok irányzat — sok lik, s így az agarak hatalma nem lehet teljes, és virgonc lehet a sok nyuszi. Csak a demokratizmus kezdeti lépései nyomán lehetett szó „másképpgondolko- dásról”, ami „másképpírást” is jelentett. A pluralizmus történelmi hézagpótló, amely oldani kívánja az egyoldalúságot, egyirányúsított szellemet. Persze mindig kérdéses: a változást kényszer szülte vagy a bölcs belátás? Mert ha fogcsikorgató kényszer, akkor a restaurációk mindig fenyegetnek. Persze az „ellenrestaurációk” is. A bölcs előrelátás, vagy a kényszer-szülte váltás? Nem azonos minőség. Tanulságos megnézni a környező országok magyar irodalmát, ahol nem mindig folyt olyan egyértelmű (és hivatalos) harc az avantgarde ellen. Mi az oka annak, hogy míg itt visszaszorult, ott — helyemkint — virágozni kezdett? Ez a nagyobb tolerancia szoros kapcsolatban van azzal, hogy az avantgarde sosem erőltette a nemzeti „bélyeget”. Valamiként univerzális (pontosabban: inter- kontinentális) akart lenni. Márpedig az nem olyan „veszélyes”, ha a példákat a !■kozmoszpolisz tájain, s nem a mai vagy az egész magyar irodalomban keresi. Az amerikai útlevél néha könnyebben megszerezhető, mint ia pesti. Persze ez is bizonyos idő- és helymegszorításokkal érvényes csupán. Az avantgarde tehát — júgy vélték némelyek — jobban belesimul az asszimilációs politikába (akaratlanul is). Másfelől néhány alkotót is felmentett, hogy aktuális sérelmekről stb. írjon, akár parabolákban, allegorikusam etc. Egyetemes lehetsz, nemzeti nem — így szólt a hallgatólagos parancs. Persze mindez a többségi irodalomra nem vonatkozott annyira. Ez nagy lévén, (megengedhette magának a pazarló sokféleséget is. írtam már róla: a párizsi izmusok csapatja roppant internacionális társaság polt. A szellem vendégmunkásai. Tristan Tzarát és társait bárki kinevette volna, iá verseikben franciábban viselkednek bármely franciánál. A közlésképtelenség, az rodalmi beszédzavar (szellemi afázia) egyik komoly témája lett a szépirodalomnak. Látszólag csak a kompromittált terminológiák, stílus, kifejezések ellen zajlott a 355
