Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Páskándi Géza: A "járatlan járt útért el ne hagyj!" korszakairól (Hozzászólás az avantgarde-vitához)
f) akárhogy is: a kritikus kritizál: nos, lévén az illető izmus minden oldalról támadott — ő maga nem állhat az ellenzők sorába: ha kíméletlen — ráfogják, aka- démista, konzervatív, konformizmusnak behódolt, ha viszont bocsánatos: kilóg a lóláb: a fülledtség, a melegházi szellem, beltenyészet etc. Márpedig a kritikusnak tágas összehasonlítási alapról is meg kell vizsgálni a dolgokat, sőt az egészséges szellemű alkotó maga is igényli ezt. De ugyan miért is sértődős egy „személytelen” költő? (Ti. a személytelen líra képviselője.) Merthogy épp őt személytelenségében (személyének eltüntetésében) bántják? Dicséret lesz-e ez: „személytelensége” tökéletes, személyessége egészen „eltűnt”, és dorong-e ez: „személyességét még mindig felismerjük”? A személytelen költőnek másfelől személyes, sőt személyeskedő haragja volna? Amivel védelmezi személytelenségét? Személyesen? Csupa „paradoxon”? Ugyan. Ha van nyelv, nyelvhasználat, s ha vannak a festészetben szeszélyes vonalak — hova tűnik a személytelenség? A személyiségtől megfosztott pillanat, amelyet egy személy keze ír, rajzol papírra? Az Agy Direktor utasításait követve, de akár Ösztön Asszonyét is ... Minden személyes között egy személytelen éppúgy személyes lesz, ahogy a melledöngetők között egy szerény — igazi legenda! A művész saját művészetében szürke eminenciás? De akkor azt is látnunk kell, miként fonja az „intrika hálóját” — itt: önnön halhatatlanságát — ez a személytelen, sápadt „művész-Fouché”. A láthatatlan rendőrminiszter úr. Jobbára a modern személytelenség lesz az új messianizmusok álruhája. Igazi inkognito. Ha azt mondom: nem vagyok isten, csak gyermeke, ki ne érezné a burkolt méltóságot. Igaz: nem vagyok előd, de utód — az igen. Örököse. Hát nem nehéz a modern kritikusnak? Legalább annyira súlyos a dolga, mint a „személyeskedőkkel”. A modernség nagy érzékenységi felület, nem ín, nem sarok: Achillesz-felület az. A Nagy Mimózának pedig sok-sok levele van. Mindenesetre az avantgarde kritikájából éppen a történelmi szempont hiányzik. (Jobbára legalábbis.) Látni az avantgarde-ot a Neander-völgytől napjainkig! Mert ebben az összevetésben nyeri el minden kor minden alkotója a maga jól kiérdemelt méltóságát. Csakhogy ... Ezzel a kritikus nem fosztja-e meg a modernséget attól az esetleg termő és teremtő illúziótól, hogy ő most legelőször s elsőként alkot igazán újat e földöt? Már csupán egyszeri léte által is.... Ki az a bolond, aki keresztelőre siratódalt rendel, és bölcsődalt a koporsóhoz? Ez ugyan filozófiai memento volna, de az új irányzat nem szereti a siratóasszony-kritikusokat. Lehet, a bölcsődalt sem — annál inkább az indulókat. A himnuszt. A személytelenség himnizálását is. Egy azonban bizonyos: ez nem a betegség jele. Hasonlítunk a világtörténelemre, ahogy ő is mireánk. Klasszicizálódni fogunk, ó fiúk! Noha nem hagytuk, hogy „szennyesének, „rothadó”-nak hívjanak. Menj ki a temetőbe: aki rothadót mondott maga is elenyészik. így hát — ebben — mindenképp egyenlők vagyunk. Miért félnénk? Miről késünk le? Győzelmekről? De bizonyos kudarcokról is. A legújabbat tudni? Üsd fel a régi könyveket. Leírtam már: a futurológia a régmúlttal foglalkozó tudomány. 5. A MAGYAR AVANTGARDE — MA. Az avantgarde és nem avantgarde irodalom közötti feszültség — nálunk vagy nálunk is — részint abból eredhet, hogy az avantgarde manifesztumok exkluzivisták. Olykor egy ellenkező előjelű zsdanovizmus képét is ölthetik. Ahogy egy írókonferencián mondtam: néha az az érzésem, amit kidobtunk az ajtón — importáljuk az ablakon. Külföldről olyan „szocreálproletkultos’ időkre emlékeztető irányok „gyűrűznek” be, amelyeket — én legalábbis — örökre szeretnék elfelejteni. Tudomásom szerint behatóbban még senki nem foglalkozott azzal: miért nen 354
