Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Pomogáts Béla: Hagyomány és újítás (Benámin László poétikájához)
A felszabadulás után a költői „köznyelv” dokumentumai között tűnt fel néhány a vantg arde-nje Heg ű költemény. Így az Erdei dal, az Ars poetica és az Énekek éneke. Mindhárom hangsúlyos vers, a korszak lényegét megragadó költemények közé tartozik: az Énekek éneke a szerelmi érzés szenvedélyét zengi, az Erdei dal a költő közösségi elhelyezkedését és elkötelezettségét mutatja be, az Ars poetica pedig az értelmes munka szépségéről, a szocialista költő felelősségtudatáról és moráljáról tesz vallomást. Mindhárom költemény élettervet és költői programot foglal magába, mindhárom az alkotó szenvedély magyarázatát és célját jelöli meg. Innen ered, hogy a máskülönben is lendületes történelmi korszak pezsdítő, mozgósító körülményei között, Benjámin az avantgarde formát, az expresszionista szabadvers hagyományát használta fel, mégpedig a Kassák-féle hagyományt, amelynek a felszabadulás utáni néhány évben, a magyar „aktivizmus” ideiglenes feléledésekor különben is országos jelentősége volt. Kassák Lajos rendkívüli tekintélyt élvezett 1945—1948 körül, a Szociáldemokrata Párt irodalompolitikája kifejezetten támogatta az avantgarde költészetet, két folyóirat, a Kortárs és az Alkotás is az avantgarde művészet jeligéit írta zászlajára, és Benjámin, aki ekkoriban maga is a szociáldemokrata mozgalomban végzett politikai munkát, nem véletlenül tájékozódott az avantgarde megújulás törekvései felé. Történelmi élményeit, személyes közérzetét hitelesen tudta kifejezni az expresszionista szabadvers lendületes formáiban. Az avantgarde költészet hívása nemsokkal ezután éppen ellenkező értelemben kapott költői szerepet, a készülődés, a lelkesedés után a csalódottságot, a leszámolást fejezte ki. Midőn lelepleződtek a „személyi kultusz” bűnei, Benjámin László gondolkodása és ennek megfelelően költészete nagyot változott, ő maga személyes válságba jutott, csalódottságot és megdöbbenést érzett, annál inkább, mert a helyeslés és a lelkesedés korábbi költői gesztusai miatt önmagát is azzal vádolta, hogy segédkezet nyújtott a néptől elidegenedett politikai diktatúrának. Mégsem választotta az öncsalást, nem akarta tagadni vagy meghamisítani saját szerepét, ellenkezőleg, a teljes valóságot akarta megismerni, akármilyen kegyetlen és kiábrándító legyen is az. Álmodtál Gulliver című /ersében úgy beszélt, mint aki révült álomból ébredve találkozik a valóság tömör jeleneteivel: „Lakodalmat álmodtál? — mi maradt: keserű szájíz? / Llsóztad édes tavaid — s hol egy tiszta pohár víz? / Gulliver, Gulliver! / Áss cutat, eriggy, kapálj kukoricát, neveld csemetéidet egyszerű hitben, / nem él- íetsz már ezután ostoba csupa-végleteidben, / holott megtagad az élet és meg- sal a siker.” Az Álmodtál Gulliver a számvetés verse, az eltékozolt bizalom !S az elherdált remények vetették a költőt e számvetés keserves próbái közé. lenjámin nem könnyen adta meg magát, küzdött, amíg tehette, s a „tör.téne- sm csele” volt, hogy ahányszor kiemelte fejét a reményvesztés és csalódás lullámaiból, egy következő történelmi vihar máris magával sodorta biztonság- udatát és költői hitét. Az Álmodtál Gulliver még a hivatás átfogalmazásával árult, a valóság vizsgálatának nagyobb felelősségében határozva meg a tenni- alót, a költői programot; a soron következő versek, így a Kávéházi költők, a ■ánc reggelig és a Hol vagy? azonban ismét és ismételten csalódásról, ma- ányról, a lélek hullásáról és szorongásáról tettek vallomást. A költői válság, mely az ötvenes évek közepétől a hatvanas évek elejéig tartott, mély volt, e nem végleges; már a panaszokból, a csalódottság és reménytelenség vallo- íásaiból is mindegyre kitetszett, bár rejtett módon, az újrakezdés, a felépü- ■s óhaja. A történelem vonzásában dolgozó közéleti költő természetesen nem 329
