Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Pomogáts Béla: Hagyomány és újítás (Benámin László poétikájához)

maradhatott sérüléseiktől mentes akkor, midőn maga a történelmi cselekvés, a közösségi ügy került tragikus próbák elé. A közöny vagy éppen a cinizmus sohasem jellemezte Benjámint, ha az ország sorsa válságba jutott, ezt néki mélyen és fájdalmasan kellett átélnie. Gyötrődnie kellett, számvetést kellett végeznie, s számvetése bizonyára nem lett volna eredményes, hiteles, ha gyötrődése nem lett volna őszinte és tragikus. De minthogy vállalta a tragédiát, elérhette a megtisztító katharzist, felemelkedhetett válságaiból. Újrafogalmazhatta eredeti eszményeit: a közösségi költő ideáljait. Újra felelősséggel, az illetékesek biztonságával tudta hallatni szavát, tudta értelmezni és megítélni a történelem soron következő eseményeit. Se cinikus, se prédikátor; Nyílt szó, födetlen arc és mindenekelőtt Vérző zászlók alatt című versei igazolják a lélek belső rendjének helyreállását, egyszersmind azt, hogy a költő oly módon fogalmazta újra eredeti politikai hitvallását, hogy messzemenően figyelembe vette a sztálinizmus korának súlyos tapasztalatait. Csalódások, megrendülések és vívódások után adott számot az eszmények újjáépülésének drámai folyamatáról, s tett hitet a fiatalon vállalt elkötelezettség mellett: „A magány, a dicséret, a szégyen, / a kétségbeesés, a remény, / a hitek, a hitegetések, / a kötéltánc a lét legperemén — / Micsoda keveréket / lökött is a végzet elém! / Mégis így egész ez az élet, / újra ezt kezdeném.”

A gyógyulásnak és felemelkedésnek volt egy szakasza, amelyet sajátos kettősség jellemzett, amely sajátos kétarcúságot mutatott. A pálya és a mű eme szakaszán még eleven erővel hatott a csalódás és a fájdalom, de már megfogalmazást nyert a belső küzdelem is, a válság ellen viselt küzdelem, pontosabban megkezdődött az a számvetés, amely felmérte a lélek tartalékait és az erők összeszedését ígérte. Kiábrándulás és eszmélkedés között egy kettős} közérzet és lelkiállapot, amely már valójában az eszmények újrafogalmazását készítette elő. Ezt a kettős közérzetet fejezték ki Benjámin László „archaizáló”, a régi magyar költői hagyományhoz kapcsolódó költeményei: a Kérdezetlenüli vallanak csontjaim is, a Ne szégyenkezz, ne legénykedj, a Se cinikus, se prédikátor, a Buga Jakab énekei, a Vanitatum vanitas és még néhány költemény. Ezek a versek a „régi magyarság” hangját idézik, Balassiét, a kuruc költészetét, Kölcseyét, s legnagyobb hangsúllyal, a Balassi- és Kölcsey-hagyományt iá ennek rendelve alá, a kuruckori szegénylegény költészetet. A szegénylegény költészet stílusbagyományának irodalmunkban nem kis szerepe van, elsősorban Ady Endre „szegénylegényverseiben”, például A harcunkat megharcoltuk Kuruc Ádám testvérem; Esze Tamás komája; Bujdosó kuruc rigmusa című költeményeiben. Király István mutatott rá arra, hogy Ady Endre kuruc verse a szembeszegülés, a mégis erkölcsét hangoztatták: „Mert ia Ninccsel szemben a Semmivel szemben éltek többnyire Ady kufuoai, a feloldhatatlan reménytelenségben. Ez volt a köréjük fonódó tipikus állapot. De épp ebben a jelleg zetes szituációban bontakozhatott ki jellemük lényege, s megjelenhetett a ki látástalannal szembeforduló csökönyös elszántság, a hajthatatlanság, a leik kevélység: a küzdő, merész élet. A reménytelenben felhangzott a mégis. (.. . Nem önmardosó, de világot vádló volt a költői attitűd (. ..) nem zuhant ma gába a megterhelt lélek: volt tartása, öntudata, belső büszkesége. (. . .) Min den panaszon s jajon átütött a megmaradás, a végső helytállás konok, elszánl szép, merész pátosza.”

Benjámin verseinek „szegénylegény” hangja, kurucos vagy balassis dalia ma is a mégis, az ellenállás, a megmaradás, a feltámadás vágyát és akarata szólaltatta meg. A kuruc költészet, mint Király István kifejtette, Ady számár

330