Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Gyurácz Ferenc: A kockázatkerülés kockázatossága (esszé)

is el lehetne, el kellene tűnődni, hogy vajon a társadalmi élet extenzív és közvetlen ismerete tényleg annyira mellőzhető, irreleváns szempont-e, mint amennyire újabb irodalmunk — és kritikánk — zöme mellőzni látszik? Isten őrizz, hogy a „kávéházi író” zaccos kifejezését gőzöljem föl, elvégre egy életen át egyhelyben ülve is alkottak már remekműveket, de ha nem alakul ki valami egészségesebb munkamegosztás a nívósán ezoterikus és a nívósán „életes” művek között, akkor alkalmasint a közönség további gyérülésének lehetünk majd tanúi. Szinte hallom a szokásos tromfot: ez nem esztétikai szempont. Mondhatnám, hogy attól függ, milyen esztétikai elveket vallunk, de inkább azt mondom, hogy ez esetben egyáltalán nem érdekes, hogy ez esztétikai szempont-ie vagy Sem, mert olyasmi forog szóban, ami irodalmunk jövőjét, s emberék százezreinek műveltségszintjét igen közelről érinti, szerény véleményem szerint. Mert a baj újszerűsége éppen az, hogy irodalmunk érdektelenné vált jókora olvasórétegeik szemében, miközben esztétikai értékekben semmivel sem lett szegényebb, mint egy-két évtizeddel ezelőtt volt.

Nem az olvasóra kacsintás léha magatartását hiányolom (a kacsintgatást meghagyhatjuk a lektűríróknak és a lektűrpalitikusoknak), de az öröklétre sandítás vagy a (néha pusztán kábítószeri funkciójú) mechanikus ironizálás attitűdjét sem tartom rokonszenvesebbnek — és célravezetőnek (saját céljukra vezetőnek) sem, mellesleg. Nem kell az olvasói igényeknek „elébe menni”, de a kommunikáoióképesség megőrzéséhez mégicsak szükség van a mindennapi nyelvhez és tudathoz való, legalább olyan mértékű alkalmazkodásra, mint amekkorára a kulturális piacgazdálkodást folytató társadalmakban a legjobb írók is rákényszerülnek. (Különben a kutya sem olvasná őket.) A kérdés egy másik vonatkozása: az író „alanyban-állítmányban” gondolkodása akkor nyeri el értelmét és közönségét, ha nem szemben áll a „népben-nemzet- ben” gondolkodással, hanem a kétfajta írói irányultság az alkotásban eggyé válik, mintegy involválja egymást. (A Kis Magyar Pornográfia híres passzusát én így értelmezem, helytelenítvén amaz idézőinek igyekezetét, akik rossz emlékű polarizációk igazolását olvassák ki belőle.)

Hogy pedig félreértés semmiképp se essék, elmondanám, hogy a különböző irodalmi irányzatok békés-békétlen egymás mellett élését elvitathatatlan pozitívumnak gondolom. Sőt, sokakkal egyetértve, hasznosnak és szemhatárt tisztítónak tartanám az irányzatosabb folyóiratszerkesztést is. (A JAK tervezett lapja, mely egyetlen „keretfolyóiraton” belül négy különböző irodalmi program képviseletéhez nyújtana teret, eredeti és fontos lépés lehetne ebben az irányban.) Virágozzék minden virág, és még a dudvától sem kell megijedni — égjük is, másik is akad minden irányzat háza táján —, mert ez utóbbinak is megvan a maga pótolhatatlan szerepe az élettani egyensúly fenntartásában (vő. a vegyszeres gyomirtás hátrányaival). Elég, ha elburjánzását gátolják meg az irodalom kapásai: a szerkesztők és a kritikusak.

Végül ami e cikk elején fölhozott neveket illeti, Illyés és Németh aggodalmai ugyanúgy időszerűnek látszanak ma is, mint Csoóri és Döbrentei költői látlelete. Évtizedek óta súlyos bajok vannak társadalmunk mentálhigiénéjével, az irodaloméval is, szándéktól és stílusirányzattól függetlenül. És ha stíluseszménytől független, ha közös a nyomorúságunk, akkor talán helyes volna, csoportelfogultságokon felülemelkedve, észben tartani mindazok figyelmeztetését, akiknek írói rangját, emberségét és magyarságát ma már az elfogultság sem tudja kétségbe vonni. S akiknek talán kockázatosabb élet adatott a miénknél, de az önmagunkkal való megihasonlás kockázata sohasem fenyegette őket.

293