Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 4. szám - Gyurácz Ferenc: A kockázatkerülés kockázatossága (esszé)

okosságnak hitt tehetetlen bújócskázás. Igaz persze, hogy a csupán líraikig megokolt kinyilatkoztatások és megállapítások csupán lírai műben vannak a helyükön, hisz vitatkozni aligha lehet velük. S igaz az is, hogy e mondatokat: „A múltunk elorzott, idegen vidék llett”; „csak az öncenzúra, mi bennünk egyre nő, / s gerincünk sorvadása”; stb. — így s ilyen hitellel csak költő írhatja le, a fogalmibb nyelvű műfajok nemigen engedhetik meg maguknak (nemigen engedik meg nekik) ezt a kendőzetlenséget.

E korlátozottság csak egyik oka annak, hogy a határokon belüli magyar irodalom utóbbi másfél évtizedében a rejtőzködés esztétikáinak meghohoso- dását, illetve kialakulását és elterjedését figyelhettük meg. A hatvanas évtized során az állam és a társadalom között kialakult konszolidációs szövetségnek részét képezte az irodalompolitika és az irodalom kompromisszuma is, amelyet közönségesen a három T elvével szokás jellemezni. A 68-as és a 72— 73-as kisebb politikai felbolydulások után, a hetvenes évek gazdasági gyarapodásának és társadalmi békéjének köszönhetően integrálódtak az érdekszövetség tömegeibe a korábban kimaradt értelmiségi rétegek, mindenekelőtt a beatnemzedék „renitensei”. A nyolcvanas évekig úgy látszott (sok tekintetben valóban úgy volt), hogy mindenki jól járt, az irodalom is, hiszen — a hatvanas években még elképzelhetetlen — sokszínűség, sokrétűség terepévé válhatott. De milyen áron? A kompromisszum konszenzusa megingatta a talajt az ún. „társadalmi elkötelezettség” nyílt és következetes képviselete alatt (emelvényre állni? kinek a nevében?), az e jegyben alkotók igen értékes része vagy elhallgatott (Sánta Ferenc, Fejes Endre), vagy — elbizonytalanodván — nem váltotta be a hozzá fűzött, netán eleve túlzott reményeket (pl. a Kilencek többsége). Az újabb nemzedékek tehetséges íróinak zöme pedig, néhány idősebb pályatársuk példáját vállalva, és mintegy kényszerű szerénységgel, az elkülönült személyiség egyedül auitentikus(naik érzett) világának létfilozófiai hóttérű elemzésébe kezdett, a merő nyelvi és lelki jelenségnek tekintett irodalom művelőjaként. Munkásságuk prózánk valódi megújulását, líránk átlagszintjónek elszürkülését, „líraiatlanodását” — ugyanakkor mindkét műnem társadalmi presztízsének és olvasottságának rohamos csökkenését eredményezte. Az olvasók lemorzsolódásának, tudjuk, bőven voltak és vannak irodalmon kívüli okai is, amint az írók magánéletbe és „szöveg-be” zár- kózásának is megvolt, megvan a — fentebb jlelzett •— kényszerűsége.

Mindazonáltal föl lehet vetni azt a kérdést, hogy irodalmunk (itt most főleg a hetvenes éveket domináló prózaírónemzedék egy részére és a Tandori- val kezdődő, egyes lantilírai & „ontológiai” irányokon át iá neoavantgarde-ig terjedő lírai térfélre gondolok), nem ment-e elébe az őt néulfcnalizálni igyekvő tendenciáknak ?

Kiküzdvén a művészi szféra autonómiáját, nem hitte-e olykor, hogy ezzel már az irodalom társadalmi és politikai autonómiáját is kiküzdötte? Daccal felelve az őt érthatetlenséggel vádolóknak, észrevette-e, hogy az ilyfajta vádaskodók mialmára épp az hajtja a vizet, ha vádjuk igaznak bizonyul!? Hogy vádaskodásuk: afféle ráolvasás, szuggeszdó!? Valamint: — uram bocsá' — nem dőlt-e be néha-néha annak a kényelemmel kecsegtető intelemnek, hogy az irodalom foglalkozzék irodalmi kérdésekkel? Nem feledte-e esetenként, hogy ennek az égvilágon semmi értelme nincs, hiszen minden kérdés irodalmi kérdés, ha irodalmi módon teszik föl, és irodalmi módon éntik meg!? (Hogy aztán e megértésből milyen gyakorlati tett származik vagy nem származik — alighanem ez az, ami már tényleg közömbös az irodalom számára. Az írót azonban, mint bárki mást, ez is érdekelheti, gondolom.) S végül aáon

292