Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 4. szám - Gyurácz Ferenc: A kockázatkerülés kockázatossága (esszé)
GYURÁCZ FERENC A kockázatkerülés kockázatossága Századunk európai széllemtörténetének egyik, joggal-jogtalanul sokféle hírbe kever(edet)t magatartáismodell je és szemléleti módja, a kulrtúrkritika a kultúra egyes területeit nem önmagukban vette vizsgálat alá, nem is pusztán a gazdasági alap függvényeként, hanem az illető kultúrkör vagy nemzet általános lelki, erkölcsi és szellemi kondícióival való összefüggéseikben. Az állapotrajzot és bírálatot pedig az utóbbiakra is vonatkoztatta. Ügy gondolom, megfelelő módosításokkal termékeny szempont lehet ez ma is, hiszen a kultúra (s benne az irodalom) ma sem önkörében záruló szerkezet, s a gazdasági alapok mozdulásai, bármennyire fontosak, univerzális magyarázó elvnek, vul- garizálás nélkül, még a mostani időkben sem tekinthetők. A kivált az első világháború utáni Nyugat-Európában fölvirágzott kultúrkritikai irodalom ihletése a magyar szellemi életben számos gyűrűben terjedt tovább, olyan gondolkodókat is megérintett — a legutóbbi évtizedekből véve a legjelentékenyebb példákat — mint a nemzeti érzés sorvadásnak indult hajszálgyökereiről a hatvanas évektől értekező Illyés Gyula, az irodalom erkölcsi aspektusát mindig hangsúlyozó Németh László vagy a „beteg lelkületű ország” megrázó látleletét az új irodalomról folytatott 1980-as ÉS-vitában megfogalmazó Csoóri Sándor. Az ílyfajta kultúraszemlélet — végső soron — a válságközérzetből táplálkozik, következésképp megnyilatkozási módjában nagyon gyakori a lirai attitűd túlsúlya. Jellegzetes dokumentumai a teória és az irodalom majd minden műfaját képviselik. A nyolcvanas évek magyar társadalmát & irodalmát reflektáló, kultúr- kritűfcus szemléletű írásművek közül ezúttal Döbremtei Kornél munkáira szeretnék egy villanásnyi fényt vetni, Hangulatjelentés Berzsenyi Dánielnek című versének kiemelésével. A vers első ízben az Élet és Irodalom 1985. október 4-i számában jelent meg, a mai irodalmunkról szóló vitához kapcsolódva. Nem hibátlan költemény, de címzettjéhez méltó nyelvi erővel szólaltatja meg az irodalom és a társadalom, a magyarság és a szocializmus válságos állapotónak közepébe vágó tapasztalatot: az önmagunkkal való meghasonlás közvetlen és állandósult kockázatát. Döbremtei „üzenete” szerint e meghasonlás nemcsak mint egyéneket, hanem mint nemzetet fenyeget (vagy már el is ért?) bennünk, mert a nemzeti összetartozás legalapvetőbb megnyilatkozásairól mondunk le, tudván tudva, hogy mit teszünk, pusztán egy erkölcsi hiba: a félelem okából. S lemondunk még valamiről, ami talán ennél is több: a közérdekű igazság kimondásáról. Ez pedig, akárhogy forgatjuk, az igazság kimondásának — a politikai és a kulturális szerkezet kellő tagoltságát nélkülöző országokban — hagyományosan legfőbb szerve: a nemzeti irodalom elégtelen működését kinyilvánító ítélet. Döbrentei verse és a körülmény, hogy a vitához kapcsolva jelent meg, példa arra, hogy a sorskérdéseinket illető, egyre általánosabb tanácstalanság elbizonytalanító állapotában a kimondás többet érhet, mint az egyrészt-másrészt típusú latolgatás, a hitvallás többet, mint az 291
