Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 3. szám - Kovalovszky Márta: "Elrendezés" - Ujházi Péter művészetéről (esszé)

szombat, 11 óra 57 perc) némán vigyorogva szorongatták egymás kezét (mint Ady és Bartók 1909-ben a Nyolcak kiállításán, állítólag). (Vö.: Demény János: Találkozás, Irodalomtörténet 1977/4. 967—988. 1., és Márffy Ödön emlékezése: „Ady nem értett a zenéhez . .. Bartók a festészetben ... Keveset beszélgettek, inkább csak nézték egymást.” Idézi: Horváth Béla, Jelenkor 1961. 6. 715—719. 1.)

Na, persze, Kukorelly Endrét sem véletlenül idéztük; A valóság édessége című kötet csaknem minden verse egy-egy Újházi-műről készült „műfordítás”. És természetesen fordítva: minitha a mester megfestené-összeszögelné-összetákotná (nem illusztrálná!) a szöveget. A világ képtelen természetrajza, a csörömpölő közhelyek abszurd költőisége, a nyelvi és képi humor azonoselvűsége fűzi össze műveiket, a perspektíva, a nézőpont szemtelenül bájos torzításai, és az elszántság, hogy „olykor ha senki se lát / másmilyen pofákat” vágjanak.

Áz „Idézőjelben” című kiállítás, amelyen Újházi öt művével szerepelt, amelyet Esterházy Péter nyitott meg, és amelynek katalógusa Kukorelly Endre Szondy utcai helyzet című versével kezdődött (az ősz muzeológus fondorlatai, mondhatni fixa ideája, hagyjuk!), a kiállítás talán az utolsó alkalmas pillanatban vonultatta fel azokat a középkorú (pardon!), harmincas és még fiatalabb mestereket, akiket a nyolcvanas évek elejének különös, melegházi tenyészete, nyüzsgő, nyugtalan és soikértalmű, sziporkázó és rövidtávú reményekkel pezsgő klímája 'együvé sodort. A yes-no stratégiák, a szikrázó rézgáliohalmazok, a bohócos kéményseprő-világ, a nadapi kocsma-jelenet mögött már hományos árnyékok lapultak. Alig pár hónap telt el: az iá kiállítás ma nem volna lehetséges többé. Megváltozott a világ. Most rosszkedvűek vagyunk, ez, ki tudja mikor múlik el. Még habostortát eszünk, olykor csikorog a fogunk alatt. A posztmodern homlokzatok gyanús kapualjakban folytatódnak. A dolog meghatározhatatlan még, egyelőre talán semmi komoly, csak valahogy olyan borostás minden. Nincs baj, csak egy kicsit rohad a -világ, mondják a közgazdászok. A századvégi sziporkázás mögül lassan szivárog elő a kétségekkel telt homály, valami füstnyii kedvetlenség, a kétségbeesett irónia párája. Csak óvatosan foszlik a kárpit, homályosul a szín. Jól érzékelhető, hogy bár működik minden úgy-ahogy, a működés folytonossági hiányok, lyukak, szakadékok fölött egyensúlyoz kényesen. Életünk széttört struktúrák, történelmi hordalékok, összekevert ünnepek 'között zajlik; a mindennapi túléléssel foglalkozunk, nem a holnapi távlatokkal. A kifényesített részletek, a nosztalgiahullámok, a nagy idők eklektikus visszfénye nem .takarja el többé a mélyben meghúzódó roncsok, a megválaszolatlan kérdések, a félresöpört kétség, az elföldelt lehetőségek árnyékát, sem a nyers törvényekkel közeledő jövő képeit. Most hiánygazdaság van és egyenletes, szürke béke. A Moszkva téren a Kampec Doloresz-együttes plakátjai fityegnek, a Kossuth utcában „kataton szakkört” hirdetnek, meg egy Halláskárosodás című koncertet. Cseh Tamás új estjén (Mélyrepülés) Csengey Dénes haláltánc-hangú szövegét énekli (Ez egy tangó); Krasznahorkai novelláiból, Kornis Mihály Kozma c. darabjából, Spiró Csirkefejéből egyaránt valami komor fenyegetés hallatszik ki.

Nádas Péter Emlékiratok könyve c. műve enciklopédikus összefoglalása a múltnak, a jelennek, és a köztük vezető bonyolult, sokszorosan kereszteződő, szétváló, eltévedő, újra felbukkanó járatoknak. A regény egymáson eltolt rétegeiből, plasztikusan „mintázott”, szinte kézzelfogható, tapiintható-ízlelbető mondataiból sötét és nehéz, eltörölhetetlen szomorúság árad.

Kukorelly új kötetének (Maniére. Magvető 1986.) hangja fátyolos: a lassan elsötétedő hely és idő, az alkonyulás szomorúsága ez. „Az életet becsukták. Bekotorták / Betartok. Szünet. Ehhez már nem értek itt / Távol egy pici köd van / ez a szorongás egészen / az égnek rejtélye ez / uralkodik kiválik messze van és ragyog: hagyjuk tehát / hagyjuk hadd legyen ilyen távol.” (Mi indul finoman).

Újházi gyűjteményes kiállítását legújabb művei zárták. Az Hommage á Schwit- ters-sorozat lapos kis „fiókjai”, amelyekben egy lebontott városnegyed (Palotaváros) utolsó hulladékait, szálkás padlódeszkákat, bádoglemez-töredékeket, spárga-szálakat gyűjtött össze, fakó nyersanyagot az emlékezetnek. (Csillagdoboz 1985, Palotavárosi emlék 1986). Az emeletekre osztott, rekeszes dobozok (Emeletes doboz 1985; Nagyváros 1985), (amelyeknek sötét 'kazettáiban furcsa kis pálcika-figurák vég287