Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 3. szám - Kovalovszky Márta: "Elrendezés" - Ujházi Péter művészetéről (esszé)

szakok; itt, ott, most, egykor, Jellasics és Bakos Júlia, török és macska. A mester lóugrás szerint garázdálkodik anyagában, mesterfokon utánoz, majmol, nyelvet öl- töget: ha kell, bumfordin poroszkál, máskor kurucos virtussal ropja. De fontos neki a hely, üdvözlőlapjain az aláírás — „Péter, heji festő” — beismerő grimasz: ha csú- folódunk is rajta, azért mégis legszebb a helyi festő státusza, mely azáltal, hogy helyhez kötött, védett is; csöppnyi szilárd és meghatározható pont az áttekinthetetlen és összevissza világban. Újházi Székesfehérvárja, Kukorelly Szondy utcája, Esterházy kelet-francia vidéke — mindegy, egyremegy ebből a szempontból.

Mert egyébként a világ — a hetvenes évek második felének Újházi festményein már világos — nem valami profi munka, dehogy; nem valami hibáival és erényeivel együtt is olajozottan működő, célszerű és szórakoztató folyamatos egész. Kapkodó barkács, minduntalan felbomló, szaggatott, lyukacsos, hézagos, össze nem illő egyveleg, hibás teremtés eredménye. „És látta mert visszatette hogy rosszul / Repülnek a tehenek / a legelőre /»Szarvakat döfve beléjök / Hátra / rossz / középre / / rossz / legelőire / ”. (Kukorelly Endre: Elrendezés). 1976—77 táján újabb változás figyelhető meg a mester pályáján. Ekkor kezdődik az ún. homok-képek sora, melyeknek szemcsés, csaknem plasztikusan „mintázott” felülete mögül csak itt-ott dugják ki fejüket, színes részleteiket-diarabkáikat az élők-élettelenek, különben életüket, mozgékony, nyüzsgő, eleven tenyészetet a feledés (nem is olyan jelképes) homokja fedi. (Lengyel- országban 1977, Föld 1976, Jelek 1977). A föld színe, a homokszín lepi be lassan a világot, fakul, homályosodik; bomlik a férc, silányul az anyag. És megtörténik már, hogy a részeket sem a virulens, ágáló gesztusok, az aiakoskodó természet, a színjátszó tehetség tartja össze, csupán laza és alkalmilag összecsomózott, szakadós szálak fűzik egybe ideig-óráig. (Bretagne-i doboz 1975). A nyolcvanas évekhez közeledve jól látható e kettős folyamat: míg egyfelől tovább születnek még a színes jelenetek (Képrejtvény 1979, Hétvége 1980), az elfojthatatlan festői kedély remekei, a másik oldalon egyre szaporodnak a szálkás, gyalulatlan formák, a veszélyesen csillogó boszorkány-dobozok, a fáradt és szomorú töredékek (Villa 1985, Aranyszoba 1981). És itt, e ponton ér át jó évtized egyenletes, és kacskaringóival is, ráérős kalandozásaival is mintegy felfelé, színes, jókedvű, hajlékony és biztonságos tartományok irányába haladó festői tevékenysége az új terepre, melynek színtelenebb, szórt fényű, fátyolos közegében még ismeretlen, kivetett és rideg élet-nyomok, létezés- kacatok várakoznak. (Világcső 1977, Barlangbár 1983).

„De most már én is new wave leszek!” — hajtogatta a mester a nyolcvanas évek elején és pakolni kezdett, hogy mindjárt hozzá is fogjon. Nem nagyon sietett azonban, valahogy nem volt olyan fontos az egész. így azután az új festészet érte be őt. Az az eredendő, a dolgok mélyéről feltörő és leküzdhetetlen festői- ség, a forrásként felbuzgó kötetlenség és természetesség, a hely és az idő, a kulturális hordalékok — mind-mind, amit a mester a maga módján már csaknem egy évtizede folyamatosan szeretett és gyakorolt, most egyszerre sokak 'kezén, majdnem mozgalom-szerű tömegességgel indult virágzásnak. Új szenzibilitás, új festészet, eklektika: a mesternek mindegyikbe volt valami titkos be- és átjárása, a művek rejtélyes rokon-vonásai révén. Ha aztán az ember elolvassa Balassa Péter tanulmányát a hetvenes évek magyar prózairodalmáról (Észjárás és forma. A színeváltozás. Szépirodalmi Kiadó 1982. 207—233. 1.), igazolva látja különben naiv és óvatos gyanúját a mester és az -ifjú irodalom testvériségéről. Az új próza szinte valameny- nyi fontos jelensége — kauzalitás helyett valószínűség; újfajta szövésmód, nyersebb új nyelv; a nem-monolit gondolkodásmód; a férc, a varrás, a törésvonal szerepe; vizsgált és vizsgáló paradox viszonya stb.) — megfigyelhető és eleven Újházi érett műveiben. Az észjárás hasonlósága, a valóság sokféle rétegében való otthonosság és stiláris alkalmazkodóképesség, a dolgok színét-visszáját együttlátó szemlélet, a különös nézőpontok érvényesítése, a duplafenekű, sőt „hatlövetű” reflexiók, az állítások és tagadások összefonódása, a groteszk és az ironikus mélyén a halálosan komoly valóság szeretete: valamennyiük közül talán mégis Esterházyt lehet a mesterrel „párhuzamba állítani”, már amennyire az ilyesmi irodalom és képzőművészet között lehetséges. Nóta bene: a két mester életében, személyesen csak egyszer találkozott, amikor az „Idézőjelben” c. kiállítás megnyitója után (1986. május 30.

286