Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Kovalovszky Márta: "Elrendezés" - Ujházi Péter művészetéről (esszé)
csoportoktól és irányzatoktól függetlenül, egyfajta csendes és szívós természetességgel alakult Újházi pályája és művészete („művészetem”). Ahhoz, hogy láthatóvá és megismerhetővé váljék, több kell, mint az alkalmi kiállítások, a csoportos bemutatók, ahol Újházi festészete tapintatos jéghegyként éppen csak a csúcsát dugja a felszínre, a víz fölé: ahhoz éppen egy ilyen gyűjteményes kiállítás szükséges. (A mester morog, de belátja.) És még valami: a korszellem érzékenysége, a rokontörekvések felhajtóereje, amely készségesen sodorja magával ezt a furcsán rejtőzködő, egyszerre szemtelen és mimóza-kényességű festészetet, amíg — a dolgok különös együttállása, vagy a másokról visszaverődő fény révén — ráébredünk, olyasmiről és úgy van szó, amiről és ahogy Újházi művei már évekkel ezelőtt beszéltek. A természetesség, a hűhó hiánya, a látszólag tétova és hevenyészett fordulatok, a bohóckodó stílus akaratlanul is tompítják és visszafogják a látás- és kifejezésmód mélybe-szaladó bátorságát és élét. Így csak az összegyűjtött művek fedik fel e festészet igazi helyét és különös viszonyát az idővel: nem háttér-rajzolatok, hanem nagyon is eleven valóság-kép az, amit látunk és olyan óra, amely nem siet és nem késik, hanem türelmesen megvárja, amíg a tények beérik és igazolják. Újházi elnézően mosolyog, hogy „az idők szele” így szárnyára kapja, vicces véletlennek tartja, amely hamarosan semmivé foszlik, nem fontos tehát. Ami fontos, az a képekben nyüzsgő-elcsendesülő, bohockodó, majd elfelhősödő létezés. A pálya eddigi íve tisztán rajzolódott ki e gyűjteményes kiállításon az 1969-ben készült Főiskolai műterem és a napokkal a megnyitás előtt befejezett Világszőnyeg részlet között. Egy műtermi-műfényes enteriőrből fokozatosan kivilágosodó, felragyogó és hosszan sziporkázó tájba jutunk, mely a látóhatár pereme felé lassan fátyolosán elborul, míg végül mélységes feketeségben enyészik el. Persze, csak nyers és tapintatlan leírása ez egy bonyolult és tartózkodó folyamatnak, amely láthatólag kerüli a céltudatos irányokat, és szívesen bolyong önfeledten képről képre, műről műre az éppen adódó belső feladatok, témák, figurák és lehetőségek között. Viszont éppen most lehet jól látni, hogy ezeket a „céltalan” lépéseket egyáltalán nem holmi véletlen, hanem egyfajta meg nem fogalmazott (Isten őrizz!!!) és mégis tudatos, oldalgó következetesség irányította, és persze, tehetség és töprengő belső munka vitte előre, egyre beljebb. Újházi indulásakor annyit lehetett felismerni, hogy kétségtelen festővel állunk szemben. Az ember persze óvatosan gyanakszik, ha sok festőt ismer. 1971-es első önálló kiállítása (a székesfehérvári István KiFóly Múzeumban) egyfajta szégyenlős meglepetés volt, nem trombitált a kritika, nem hemzsegett a közönség, de azért már akkor — akkor, és nem csak utólag visszanézve — arra lehetett gondolni, itt most mindjárt festészet születik; és különös hangon mondatnak ki majd a dolgok. Mi és hogyan? Kevés „kézzel foghatót”, de annál több sejthető és rejtélyesen nyugtalanító jelet árultak el a legkorábbi kompozíciók. Újházi a Képzőművészeti Főiskolán Bernáth Aurél növendéke volt. Míg pár évvel korábban a Bernáth-növendékek Csernustól Laknerig kollektiven küzdöttek meg önállóságukért, az örökséget ad absurdum víve a „szürnaturalizmusig”, Újházinak és kortársainak magányos „szabadságharcban” kellett eljutni egy önálló út kezdetéig. Újházi ebbéli igyekezetét ugyan inkább a „rugalmas elszakadás” kifejezése jellemzi: „az Aurél” a fiatal mester mitológiájának, főiskolás élményvilágának tiszteletteljes grimaszokkal emlegetett nagy alakja volt, akihez legmélyebben talán a szín intenzitásába és mindenható kisugárzásába vetett hit fűzte. Az olyan képek, mint a Párisi szoba (1968—69), vagy a Menyasszony (1969), meg a na- dapi tájakat és a virágzó fákat ábrázoló festmények (1968—70), színgazdagsága és festői lendületessége sokat örökölt Bernáth festészetétől, és készségesen s kedvtelve folytatta is ezt az örökséget. A maga módján persze; mert Bernáth legszebb kompozíciónak az őszi körtékére emlékeztető érett és édes ízei, a színek szinte túlcsorduló, de lenyűgözően elegáns puhasága Újházinál kamaszosan fanyar és érdes hangsúlyokat kap. A szín fontos, legfontosabb princípiuma a festménynek, a tájak, alakok, természeti részletek elvesztik egyéb jegyeiket, tulajdonságaikat, önfeledten adják át magukat ennek a színes sugárzásnak: kék, sárga, zöld — szikrázik, sziporkázik, festékké, színné porzik szét minden forma és ezekből a szín-foltokból, színpettyekből, szín-suhintásokból épül fel újra. Rövid, egy-két évnyi időszak volt ez, 281
