Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 3. szám - Kovalovszky Márta: "Elrendezés" - Ujházi Péter művészetéről (esszé)

következményeiben azonban eléggé döntő; a színhasználatnak a kezdeti árnyalatnyi különbsége sodorta szép fokozatosan távolabb a mestert az eredettől, mind közelebb ahhoz, ahol mostanság található. A vörös, a kék, az arany és a többi szín ereje, komolysága és mélysége meg-megmaradt, az 1970—71-es Madonna-alakok szégyenlősen áhítatos, sugárzó foltjai tanúsítják ezt. A változás diszkréten és csendben történik, csak semmi feltűnés! Az eredmény két-három év múlva egyszercsak ott van: hűvös, kicsit „lúdbőrös” színvilág uralja a terepet, áttetszőbbek, tünékenyebbek a foltok, a színmezők; megváltozott a „fajsúly”, már nem olyan „tömény az oldat”, de mégsem hígabb, könnyebb, egyszerűbb a dolog. Áttetszőbb a világ és bonyolultabb, könnyebb és ingatag.

Ugyanekkor más dolgok is történnek Újházi képeiben, legfőképpen megmozdul a képtér, amely eddig inkább csak a színfoltok által tagolt síkként töltötte ki a keretet. Szeletekre, csíkokra oszlik, felhasadozik a felület, rétegződik; itt, ott, előtte, mögötte, át, keresztül — ezek a viszonylatok most belopakodnak a síkba, átitatják és ezzel átváltoztatják, átértelmezik. A Főiskolai műterem az egyik első kísérlet arra, hogy a képmezőit befelé, az ismeretlen és láthatatlan mélység felé meghosz- szabítsa és kitágítsa, azaz láthatóvá tegye, ami korábban nem volt az. Az anyag és a fény, a reális elemek és a valószínűtlen jelenségek, a valóságos és a csak látszatalakok, a téri helyzetek különös keveréke még ez a kompozíció, határeset, közöttes mű, amely éppen ott foglal helyet a művek sorában, ahol a tanítvány elválik mesterétől (és majd maga is mester lesz). A Tükörszoba (1971) kicsiny felületén már végre van hajtva a „fordulat”: áttetsző, egymásba oldott térrétegeiben, ebben a könnyű zöldes közegben jelenésnél nem súlyosabb, árnyéknál nem valóságosabb figurák állnak, maguk is belesimulva, átoldódva a térbe, egyneműsítve, azonos „anyagból”.

És végül — az alakok. Mert persze azokkal is történik valami, itt, a pálya elején, ott, az ábrázolás leginkább „kézzelfogható” rétegében. A korai portrékon — önarckép (1967), Kislány (1969), Marika (1969) — jól látható az a pillanat, amikor az arc, az alak már készen áll arra, hogy elveszítse a látvány felületes valóságát. A tény, hogy a köznapi hús-vér realitás múlandó és érdektelen, míg mögötte a rejtőző karakter villanásnyi jelei izgatóak és tartósan érvényesek — eldöntötte a figurák sorsát. A közönséges látvány szétfoszlott, és helyét holmi sanda és vidám röntgen-kép foglalta el: gesztusok mögöttes jelbeszéde, a befelé-mosolygás, a hátmögötti nyelvöltögetés, a titkos szamárfül, a pofavágás a sötétben. A festés egyre könnyebbé, áttetszőbbé válik, hogy felszínre engedje ezeket a tartományokat, ugyanakkor sűrűsödik a kép „anyaga”; szaporodnak a figurák és egyre fontosabb, hogy hemzsegve betöltsék a teret. A Nyár c. 1970-es nagy kompozíció — ha csak egy pillanatra is — összefogta ezeket a változásokat: sok sárga, kevesebb zöld és valami kék, egy matrózgallér (?) piros csíkjai, csupa tavaszias és szélfútta színmező tölti ki a karcsú, „faragott” sziluetteket (társaikat a hetvenes évek fából faragott királykisasszonyaiban ismerjük fel); a nyüzsgő, egymás nyomába lépő, ugrándozó, peckesen lépdelő alakok most már teljesen egyneműek, azonos anyagúak, nem tétováznak a festett valóság és a festett árnyék között, szuverén karakterek, részletek nélkül is csattanós telitalálatok, egyenesen a dolgok eleven közepébe. A lények és a tárgyak mozgékony, színjátszó, alakváltó, mimézisre-kész természete először itt tör a felületen át a kompozíció keretein is: a biciklinek támaszkodó, őgyelgő csoportok és a lovasverseny zsokéi és nézői túllépve, túlsodródva az eredeti képmezőn, ösz- szeolvadnak, mintegy folytatódnak — folytatják egymást — a másik „térfélen”. Ezért lehetett az 1971-es kiállításon az egyes képoiklusokat („nadapi fák”, „járkálok”) mozaikszerűen összeillesztve, folytatásos „képregényként” elrendezni a falakon.

Megfontoltan, csendben bonyolódott a világ. Ott állt a mester (műterme nem lévén) egyelőre a hetvenes évek elején, markában fegyverei: egyfajta derűs hatalom, uralkodás az eszközök és dolgok felett; és látszólag nem történik más a következő években, mint hogy színes, nyüzsgő képek és játékos dobozok készítésével múlatja az időt. Pedig a munka komoly, a körülményes szöszmötölés fontos, „életbevágó” felfedezések módszere; ezekben az esztendőkben alakul ki és mélyül el Újházi sajátos, személyes stílusa. A stílus, amely sok vonásában közös lesz majd

282