Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Kovalovszky Márta: "Elrendezés" - Ujházi Péter művészetéről (esszé)
KOVALOVSZKY MÁRTA „Elrendezés” E. P.-nek, K. E.-nek és U. P.-nek, az ifjú mestereknek öreg barátnéjuk 1. Bevezetés „Hogy-hogy gyűjteményes?! Már talán meg vagyok balva?” Állt a mester a rozzant műterem közepén, kaoatjai között, egymásra dőlve a képek, a dobozok, hasadoztak a karosszékek, nyikorgóit a parketta rosszkedvűen. A mester igyekezett morcosán nézni, állán megnyerőén serkent a borosta. A ravasz múzeumi nő, öreg barátnéja azonban praktikus derűvel ült tovább a rézsútos fényben. Szeptember vége volt, és ő újabban szerette az őszt (talán mert már újabban ő is ősz volt?). Nem mondta tehát: katalógus, plakát, meghívó, nyomda, hirdetés, rendezés, megnyitás; mosolygott egyszerűen. Tudta, mindez megoldódik majd a maga útján, hiszen már csak két hét a megnyitóig. A képek elrendeződnek majd a termekben, miközben a Nagy Randalír Mester bosszúsan méreget fel és alá, a katalógus nyomtatódik, a közönség — értesülvén — összegyűlik, a mester megborotválkozik. Vernisszázs, ismerősök, koccintás, némi pogácsa; lombos dicséretek, kitérő vi- gyor; ebéd, vacsora, hajnali távozók; feszély („a kiállításom”, „a művészetem”) és feloldódás — pár nap múlva a mester kialussza az egészet, elfelejti; állán frissen nő a borosta. Hagyjuk is most a mestert az üres műteremben, míg a padlórésekből új művek kelnek ki, magunk a kiállításra siessünk inkább (mely gyűjteményes!), vegyük szemügyre a látványt, szedjük szét, rakjuk ismét össze, játsszunk vele, míg új dolgokra jövünk rá; ezeket fontolgassuk, elemezzük, vonjunk párhuzamot, mutassuk ki és mondjuk meg végre. Vagyis: írjunk tanulmányt. A mester szerénykedni fog, ne törődjünk vele. 2. Tárgyalás (azaz „maga a tanulmány”) 1971—1976—1986: amilyen lehetetlennek látszik, olyan szükséges e három évszám, Újházi Péter székesfehérvári kiállításainak évszámai. Szerény filológiai adatok csupán, egyenrangúak más adatokkal (Nemzeti Galéria, 1980, Helikon Galéria, 1983, Galerie Levy, Hamburg, 1985. stb.), de talán mégis inkább ezekre hivatkozhatunk, mert — ha csak egy-egy pillanatra is — ezek tették láthatóvá Újházi pályájának történéseit, folyamatait, a teljesítmény irányát és eredményeit. Évszámok, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a pálya fordulópontjaival, olykor többet jelenthetnek külsődleges dátumoknál; reméljük, ezek ilyenek. Szerényen azonban azt mondjuk: három fa, amely tagolja a tájat. A dolog nehézsége (és szépsége) az, hogy olyasmiről beszélünk, ami több mint másfél évtizede van (és egyre inkább, egyre valódibban és függetlenebbül), de alig látszik; Újházi festészetének természete egyáltalán nem könnyíti meg a dolgot. A mester sok éve vacakol már a műteremben, vonogatva a vállát (képletesen persze), a kiállításokon általában meglepetést okoz, nevét megjegyzik, számontartják, hívei szaporodnak, a színen elöl azonban mégis inkább mások vannak. Újházi továbbrakosgat és oldalog az anyagok, ecsetek, szerszámok és kacatok laza együttesében, látszólag ráérősen és mellékesen fest, rajzol, szögezi a dobozokat. Mintegy oda sem nézve talál a célba: a rajz halálpontosan tapogatózik- a szín elevenen lüktet és fakul, a részletek felfoghatatlan és szabadjára eresztett dzsungele kényesen precíz leltár és látlelet a világról. Mellbeverő szenzációk nélkül, nagy gesztusok híján, 280
