Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 3. szám - Ács Tibor: Az ifjú Batthyány (tanulmány)

gától — szülők nélkül, legtöbbnyire fizetett álbarátoktól körülvéve, kik meg voltak bízva, hogy minden szavamat drágán adják el édesanyámnak. Midőn eszmélni kezdtem, merevsége, hajthhltatlianságia, kideglsége árunál inkább feltűnt, mivel több ízben tanúja voltam, mily bensőséges szeretettel dédelgették más szülők az intézetben velem lévő gyermekeiket. Minden igyekezetem dacára, hogy megnyerjem, — mely igyekezetemben részint saját hajlamaimat, részint nevelőim és barátaim tanácsát követtem — nem voltam képes őt megváltoztam. Mindig úgy viselkedett veliem szemben, hogy már puszta látásával is minden vidám gondolatom elhalt.

E közben egyre közelget az az idő, mikor engem szerencsétlenségbe kellett taszítani. Az a következetesség, mellyel ezen dolgoztak, és a sietség, mellyel minden ballépésemet felhasználtak, minden kétséget kizár arról, hogy romlásomat nem szándékosan idézték volna elő.

A műveletet azzal kezdték meg, hogy először egészen jól bántak velem; havonként 100 forint zsebpénzt kaptam a szórakozási célokra, mert éllelem, lakás, tanítás, szolgálat stb. után házigazdáim különfizetést kaptak. Biztattak arra, nyilvánítsJam ki, hogy katonia szeretnék lenni; bezempe jártak és én Olaszországba mentem az Eszterházy gyalogezredbe kadétnak. Ettől fogva egészen másként bántak velem. Mindent elkövettek, hogy elkeserítsenek. Fájó volt a hideg búcsúzás midőn elutaztam; bántó a hír arról az örömlakomáról, melyet anyám elutazásom napján az Augarten asztalainál rendezett; fellázító az a tilalom, hogy semmiért se forduljak hozzá írásban, mert levelemet felbontatlanul küldi vissza; s végül havi járadékomnak azonnali leszállítása, mert míg Bécsben 100 forintot kaptam, Olaszországban csak 60 forintot adtak, amiből még a rendes kiadásaimat is fedeznem kellett, holott azokat azelőtt külön fedezték. Abban a hitben voltak, hogy ez az abszurditás majd megfoszt hidegvérűségemtől és bele visz abba a kelepcébe, amelybe utóbb beleestem, s amit magamnak megbocsátani soha sem fogok.

Erkölcsi magavisedetemről Bécsben november és december hónapokban, valamint korábbi viselkedésemről az ezrednél Páduában, később Vdcenzá- ban bizonyára mindenki csak a legkedvezőbb bizonyítványt állíthatja ki. Mégis,1 dacára annak, hogy mindig csendben és visszavonultan éltem, s magamat mindazoktól a mulatságoktól, melyeket a velem hasonló származású személyek felkeresni szoktak, visszatartottam, anyám velem mégis mindig elégedetlen volt. Miután semmi olyat, ami jogosan korholható lett volna, szememre vetni nem tudtak, azt rótták fel legfőbb bűnömül, hogy polgári származású ifjakkal társalkodóm, kiket én tudományos képzettségük, erkölcsi tisztaságuk miatt szeretek és becsülök, s kik engem mindig csak a jóra ösztönöztek. Mivel ezredbeli bajtársaim, — kik közül a legtöbb születésre és vagyonra nézve utánam áll — három, de legalább is 2 jó lóval rendelkeznek, az én 2 lovamat elöljáróim alkalmatlannak nyilvánították, ezért azt hittem, hogy jobb lovakra én is joggal számíthatok. Ügy akarták ugyan, hogy egy 70 forintos lovat küldenek utánam oly módon, hogy azt még csak meg se nézzem. Éppen olyan gúnyosan válaszolt anyám akkor is, amikor arra kértem, hogy havidíjamat lemelje fél, mely mióta tiszt vagyok 100 forintból áll. A megtagadásnál is jobban fájt az a mód, mellyel kérésemet elutasította. Eközben nem szűnt meg, hogy az eddigi barátaimmal való társalgást úgy tüntesse fel, mint amely az ón tisztességemre nézve nagyon ártalmas és nyomatékosan sürgetett, hogy hozzám hasonló születésű ifjakkal társalkodjam. Sőt annyira ment, hogy azzal fenyegetett, ha kívánságának nem teszek eleget akkor írni fog Vicenzába ezredesemnek és kérni fogja megbüntetésemet en276