Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 3. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT KASSÁK LAJOS - Aczél Géza: A bécsi Kassák (tanulmány)

lék aktiviizmus”-nak, Bácskában a Testvért szerkesztő Sinkó Ervin lát törekvéseiben végletes „utilitarista romantikát”. Az erdélyi avantgardisták — a Periszkóp antológia bevezetőjében Kovács János részletesen szól erről — mivel „megmaradtak az expresszionizmus szellemi világában... [szintén] szembekerültek kezdeti vezérükkel, Kassák Lajossal. Tervezett erdélyi körútja előtt Pap József például cikkben utasította el a látogatás gondolatát... a szigeti aktivista fiatalok ... a megszelídült kassáki irányt ironizálták”. Nem sok választása maradt tehát: vagy a nagyvilágot választja, vagy hazafelé tájékozódik. Az előző lehetőségről az újságokban sok kósza hír terjengett: hívták Weimarba, Párizsba, Korda Sándor Amerikába, s foglalkozott a Ma Berlinbe történő áttelepítésével is. A tények azonban egyértelműen bizonyítják, hogy a hazatérés vágya volt benne a legerősebb.

A modern szocialista művészetet teremtő író nimbusza a konzervatív irodalom fölerősödésével csak fokozódik. Feléje tájékozódnak a nyugatabbra került fiatalok éppen úgy, mint a korabeli magyar társadalmi viszonyok ellen költői formabontással tüntető új nemzedék képviselői. A húszas évek hazai avantgarde-ja, a Magyar írás köre vagy a Palasovszky-féle kultúrstúdió elsősorban az ő munkásságán méri az izmusok változásait, a tapasztalatszerzések útján Bécs immár szellemileg is kikerülhetetlen állomás. Hozzá küldi anyagait Párizsból Illyés Gyula, megkeresi a nyugatra kalandozó pályakezdő írók majd mindegyike Déry Tibortól József Attiláig. Ez a sajátos nemzedéki elvárás és kihívás, valamint a baloldali értelmiség orientálásra kizárólagos igényt tartó kommunista emigráció állandó zaklatása arra késztetik, hogy mélyebben szembesüljön önmagával s mozgalmával, koncepciózu- sabban keresse a munkásság felé elkötelezett művészetek korszerű lehetőségeit. A húszas évek derekán számvető igényű ideológiai-művelődéspolitikai tanulmányaiban a közelmúlt történelmi eseményeiről és mozgalmának szerepéről alakítja ki most- már szinte mozdíthatatlan véleményét, a konstruktivizmust népszerűsítő írásaival és kiterjedt képzőművészeti tevékenységével az utolsó jelentősebb izmus beláthatatlan távlatokkal igéző kalandjait éli meg, míg az előző tevékenységekhez csak hajszálerekkel kötődve, mintegy a jungi személyiséglélektan híres tételét hitelesítve — mely szerint a 35 év körüli egyéniség extrovertált alkata introvertáltba fordul — szélesen sodró, a realista epika hagyományait folytató önéletírásának fejezeteibe kezd.

1925 augusztusában publikált Munkásmozgalom és művészet című cikksorozatának összegező írásában az aktivista korszak önkritikus elemzéséhez érkezik, s a forradalmi illúziók elapadásával úgy látja; „a szociális világszemléletű aktív emberhez még nagyon messze voltunk... csak 1922 táján jutottunk el odáig, hogy témánk teljesen egységesülni tudott a formával. Eddig az ideig korszerű és cselekvő akcióban voltunk, de cselekedeteinknek nem volt meg az ideológiai alátámasztása.” Ez az új ideológia a Vissza a kaptafához gondolatmenetében végképp felmondja a pártpolitika és az autonómnak ítélt művészeti tevékenység addig is ingatag kapcsolatát, a konstruktőr pozíciójából „a művészet produktív, s a politika inproduktiv munkaterület. A művész teremt (termel) a politikus csak kisajátít... az egy embernek mindenhez hozzányúlása maga a legkártékonyabb dilettantizmus”. Ugyanakkor saját ideológiájának és a baloldali frakcióharcokról alkotott véleményének szembetűnő ellentmondását is át kellett hidalnia — hiszen az ő elképzeléseinek is erős társadalmi-politikai éle van —, napi politika és elkötelezett művészi gyakorlat között valamiféle elfogadható kontaktust illett kialakítania. Ezt a célt szolgálja a kassáki életmű egyik legátfogóbb elméleti állásfoglalása, a Bécsben 1924-ben könyvalakban megjelenő Álláspont. Tények és új lehetőségek.

Kassák írása az ötéves emigráció eredménytelen politikai működéséből indul ki, s nem hagy kétséget önmaga pártállását illetően sem. „A komoly munkásmozgalmat — írja — a kommunista mozgalommal tartom egyenlőnek. Az emigrációba kényszerült szociáldemokraták munkássága, mint csírátlan és jövőtlcn erőkifejtés, nem érdekel...”. Az idők változásai azonban az ideológiai munkában új módszereket követelnek, s ezen a ponton a kollektív individuum gondolatát tovább ápolgató író nézetei élesen különböznek egyes kommunisták közvetlen politikai cselekvésekre épülő stratégiájától. Jóllehet, a nyílt politikai és fegyveres harc lehe259