Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Zalán Tibor: Vázlatos gondolatok - Pontatlan kapcsolódások Láng Gusztáv okos fejtegetéseihez
lehetőségének a keresése, illetve alkalmazása. A műhelyesek csak szava legalább annyira önkényes és terrorisztikus, mint egy „népies” csak, egy „urbánus” csak. Valamennyi csak azonos gyökérzet virága, és mind mérgező gyümölccsé érik egy idő után. Az igazán modern — átgondoltan avantgarde — gesztus ma a valameny- nyi területen történő gátlástalan barangolás, a bátran és méltósággal vállalt — mert alapos vizsgálódások és kísérletek eredményét jelentő — modern eklektika! A csak-ot felváltó is lehet az átalakulás legfontosabb mozzanata. A toleráns mosoly valahány intoleráns kizárási kísérlettel szemben, megbélyegző gesztusokkal szembesülve. Ha az avantgarde szerző társadalmi szerepet vállal művében vagy művével, vállalhat, amennyiben azt rendszerébe be tudja építeni, rendszerfejlesztő elemmé tudja tenni. Ha nem vállal, se a teóriák tetszés és spekulációk szerint változó és változtatható divatja szerint tegye, hanem lehetőségeinek az átélésével. Joga van az előzőhöz, de az utóbbihoz is, legalább olyan mértékben. Le lehet küzdeni immár az iskolás zavart, a tanítómesterek kezéből eltűnt a fenyítésre jogot adó pálca: az új tananyagot vagy mindenki tanulja és emészti, vagy lemarad, aki egyedül létezőnek véli a saját tudását, egyedül érvényesnek a saját elképzeléseit és képességeit. A hazai avantgarde-nak mostani állapotában egyéniségekre van szüksége, olyankora, akik nem visszaböfögik a tábláról leolvasott halhatatlannak feltüntetett igéket. Tehetségekre, akik itthon (is) érvényes variációkat dolgoznak ki a számtalan lehetőség és megszámlálhatatlan formáció egyéni és adekvát felhasználásához. Az egyéniség első dolga természetesen az elkülönülés, amely nem más, mint az addig megszerzett tapasztalatok és kialakított szándékok egy adott személyiségre méretezése. Ebből a szempontból a műhelyesek munkái példaadóak. Egyben prob- lématikusak is. Alkotásaik emlékeztetnek — hatásmechanizmusukban — a festményekre. Annyiban mindenképpen, hogy a festmény is veszít mind hatásából, mind értelmezhetőségből, ha túl közel megyünk hozzá. Hasonló a helyzet, amikor olvasni próbáljuk az ő műveiket. Döbbenetes banalitásokra, sutaságokra, erőtlenségekre és erőltetettségekre, elcsépelt vagy méltatlan színvonalú szójátékokra bukkanunk helyenként: összhatásukban, látványukban imponálóbbak ezek a szövegek, mint részleteikben, építő mozzanataikban. Ezzel azt is állíthatjuk persze, hogy bizonyos szempontból gyakorlatilag teljesen mindegy, milyen nyelven íródnak/készülnek műveik. Merthogy igen keveset — avagy deklaráltan és megkülönböztetett figyelemmel semmit sem —bíznak a szavak jelentésére, legfeljebb jelentéseire. Esztétikájuk így — ha legkövetkezetesebben végigvitt munkáikat vizsgáljuk — nem a magyar nyelvi jelrendszerben gyökerezik, hanem a grafikai formával rendelkező betűkben, betűvariánsokban, variált betűsorokban. Fontossá a módszer, az egyébként könnyen elsajátítható — ezért veszélyesen a dilettánsok terepévé zülleszthető — szöveg és térformálás, jelkialakítás válik. A műhelyesek ebben — a jellegében szellemi ma- nualitást megtestesítő — alkotói folyamatban otthonosan és egyéni variációkat maguknak tudva mozognak. De ez a szándékkal leszűkített terület nem engedi át magán a műalkotásokat mégiscsak éltető élményvilágot, így az visszahatással rá nemigen lehet. Ez az a pont, ahol sem a műhelyesek, sem a magyarországi követőik nem tudnak érvényesen vitatkozni talán még a legkonzervatívabb magyarországi költői irányzattal sem. Mert nincs a kétfajta megvalósulás, esztétikai jelenvalóság között érintkező felület. Nincs közöttük átjárás. Már megint az átjárás! Az effajta monománia valahol nyilván szintén intoleráns — talán csak kevésbé, mint azok a rétegek, amelyek között az átjárást megcélozza. Nincs szándékomban avitt történelmi párhuzamokkal foglalkozni, költőkre, nemzetekre, forradalmakra hivatkozni. Sőt, a magyar sorshelyzetet sem ítélem a költészet terepének, eltérően a több évszázados gyakorlattól. Viszont igenis hiszem, hogy adott tájon, mondjuk országban, adott emberek között, mondjuk nép körében, az írónak egyfajta meghatározottságot vállalnia kell. Az avantgarde — ha történetét vizsgáljuk — mindig kapcsolódott politikai célokhoz, mozgalmakhoz, elsősorban forradalmi tartalmaktól átitatódva. Ez a mai társadalmi helyzetben anakronizmus lenne — Magyarországon. De ha az lenne, akkor az avantgarde jelenléte is az kell legyen! Mégsem az. Kívülről hozott, nem a szükségletek kényszerítő ereje 239
