Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Zalán Tibor: Vázlatos gondolatok - Pontatlan kapcsolódások Láng Gusztáv okos fejtegetéseihez
szeresen is elátkozott szerep, azzal együtt, hogy nem-modern költőnek lenni időnként kimondottan előnyös; ám annak feltehetően sok értelme ma már nincsen. A modernség mindenesetre sikamlós kategória. Ahhoz, hogy egy pillanatra rögzíteni tudjuk, végtelen sok irányú erők együttes hatását kéne megteremtenünk rövid időre, ez pedig lehetetlen. Így a modernség definiálása egyéni etikákra, sejtelmekre, illetve érdekmegállapodásokra van bízva, kiválasztott pillanatokra csakúgy, mint közmegegyezéssé előretolt kollektív erőszaktevésekre. Egy dolog bizonyos. Valamirevaló művészet nem lehet meg a korával való érzékeny és pontos kapcsolat nélkül. Ami azt kell jelentse, hogy a divatok jöhetnek, láthatnak, győzhetnek és mehetnek; az adott társadalmi mozgásokból, a fejlettség adott fokozataival együttjáró kihívásból mindig megteremtődnek az adott korok, időszakok megfelelő művészeti törekvései. A késés, a kisebbrendűségi komplexus, a másodlagosság miatti szégyen érzete tehát nem indokolt: a közeg, a társadalmi érettség, vagy hidegebb fogalmazással, a létezés öntudatának a foka mindig döntően befolyásolja a művészetek alakulását. Szándékosan nem determinációról beszéltünk, hiszen a dolog nem ennyire mechanikus, s talán nem is ennyire diktatórikus. Döntő kérdés lehet tehát a modernség kategóriájának felvetésében, hogy viszonyítjuk-e valamihez (mivel időben, történelemben és társadalomban lezajló folyamatok eredménye valahány alkotás), vagy elvont teória-rendszert próbálunk kialakítani és alkalmazni (az idő, a történetiség és a társadalomban létezés ellen, vagy egyenesen azok negligálására). Tekintsünk el most az elmaradhatatlan történeti áttekintéstől. Tekintsük tudottnak és elmondottnak irodalmunk hatalmas vákuumszituációit, szinte reménytelenné szomorító kanyarjait, elnyomorodásait, kapaszkodásait, vereségében sem szűnő gőgjeit és elvakult mellveréseit az elmúlt közel negyven évben. Tekintsük tudottnak a téves váltóállításokat és a tömegesen kisiklatott szellemi szerelvényeket; a tudatosan elgörbített gerinceket, melyek mind nyilazásra, mind kiegyenesí- tésre alkalmatlanok lettek talán örökre; a kísérletezőkedv letompítását, a korai kísérletezők földbeverését, a késleltetés ellen mozdulók szánalmas zuhanását; a kipécézett irányzatokat sokáig eltüntetni igyekvő radírokat; a hajdani újításokat előszedni akarókra ráfröccsentett gennyet; az ilyeneket körüllengő máig sem szétoszlatott gyanút; a homályos semmire rámutató parancsoló mutatóujjat, a szomjúság fájdalmas magányát a kutat ismerőik szomorú éjszakáiban. Jó, tudjuk — de hagyjuk ki ezeket mostani töprengéseinkből. Bár nélkülük, lehet, igaztalan, vagy legalább féloldalas lesz a fejtegetésünk, hiszen mi itt élünk. Kisszerűnek, földhözragadtnak, fantáziátlannak nevezhető álláspont, ám mégis! Idegeinkben, génjeinkben, a mozdulatban, ahogy tollat emelünk, ollót fogunk, ragasztót nyitunk, betűt satírozunk, benne munkál valami rajtunk kívüli. Minél messzebre menekülünk, mennél inkább nem akarunk tudomást szerezni róla, annál inkább a foglyai vagyunk. Menthetetlenül! A modern művészetek, így ia modern költészeti törekvések, el kell érjenek bennünket. Semmilyen magyarázat vagy vélt felhatalmazás nem lehet elégséges ahhoz, hogy ezeket ne engedjük magunkhoz, vagy hogy ezeket érzéketlenül a semmibe taszítsuk. Valamirevaló művész egyik legfontosabb meghatározottsága a nyitottság bármilyen új felé; a változásra, újításra való hangoltság, hajlam. Fontos azonban, hogy ezeket a törekvéseket ne másolatként vegyük át, ne falvédőként vegyük meg, hanem szándékaink alkalmassága szerint — alkalmazhatósági fokukhoz mérten —; helyüket találjuk fel, s az általuk láthatóvá váló, szélesebbé, táguló szellemi tartományokat, létezés-horizontokat vizsgáljuk immár. Alkalmazzuk és ne totalizáljuk őket, hiszen csak így lehet esélyünk arra, hogy sajátos lételemeinkkel átszerelve tovább-visszaadhassuk mi is. A Magyar Műhely alkotói (a továbbiakban műhelyesek) két dologban is kiemelkedő szerephez jutottak az utóbbi két évtized magyarországi irodalmában. Olyan új szövegköltészeti eljárást exportálhattak Magyarországra — knagyar nyelven! — amely lényegét tekintve idegen még az e tájakon ismert és klasszicizáló- dott Kassák-féle avantgarde-tól is. Másrészt, a szabad alkotói gondolkodás, gondolkodói alkotóerő, erős alkotószabadság imágóját is sikerült elterjeszteniük. Üjítá237
