Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Zalán Tibor: Vázlatos gondolatok - Pontatlan kapcsolódások Láng Gusztáv okos fejtegetéseihez
ZALÁN TIBOR Vázlatos gondolatok PONTATLAN KAPCSOLÓDÁSOK LÁNG GUSZTÁV OKOS FEJTEGETÉSEIHEZ ,,Míg a hagyományos irodalom az antropológiai érzelmességen lovagol, messianisztikus és metafizikus megbízatásokkal bajlódik, ők a nyelvet műszerként kezelik, és tervrajzaik alapján építik fel szöveghalmazaikat. Optimista technokraták, mert személytelenek, az irodalmi mű jelentéstartalmát a minimálisra zsugorítják.” (Béládi Miklós) Szeretném hinni, hogy fontos ügyről, megfelelő pilanatban elkezdett eszmecsere ez a mostani. Apropója — és része — nyilván az a három fekete borítójú kötet, amelyet a Párizsban és Bécsben élő alkotók adtak ki, s juttattak él a közelmúltban a budapesti nagyobb boltok kirakatába, polcaira is. Ha tíz évvel ezelőtt történik ez, jelentkezésük költészeti robbanás és robbantás. 1986-ban azonban már inkább könyvészeti ritkaságokat, bravúr-nyomtatványokat kell lássunk a kiváló és kitüntetett minőségben közreadott könyvművekben, nem letagadva ezzel természetesen sem poétikai újszerűségüket, sem szemléletformáló erejüket. Ha nem így lenne, a most induló vita tárgyát jelentősen silányabbnak kéne tartanunk, bár nem gondolnánk, hogy kevesebb volna az értelme is. A Magyar Műhely tevékenysége nélkül aligha lehet az újabb modern magyar költészetről beszélni. Ugyanakkor azt is le kell szögezzük: a mai modern költészetünk dilemmái — és dilemmákat kiváltó tényezői — között nem kis szerepet tölt be a párizsi folyóirat. E kettős szerep egyben visszaigazolás és jelzés. Visszaigazolása annak a katalizátor-szerepnek, amelyet a Magyar Műhely hosszú időn át szinte egyeduralkodóan betöltött; jelzése annak, hogy az a szerep, szerepfelfogás (illetve szerepfelduzzasztás), amely az elmúlt húsz -tíz évben realitásként volt jelen és egyúttal működőképesnek bizonyult, mára jelentős funkcióváltozáson esett át, s jelen formájában nem úgy működik, ahogyan a jelenléte súlya szerint megkövetelné. Jellegzetesen szerencsétlen keleti (a szót geopolitikai értelmében használom itt) helyzet, hogy a modern művészeti/irodalmi folyamatokat importálni kényszerülünk. „Természetesen” — szokták errefelé mondani —, egy-két évtizedes késéssel. Ez a fajta vállalt vagy nem vállalt, átélt vagy tudomásul sem vett kisebbrendűségi érzés, nem tehetségbeli, inkább lehetőségek szerinti másodlagosság határozza meg ezen a vidéken mindenfajta új születését. Immáron irodaiamra redukálva ez azt jelenti, hogy még ma is, több évtizedes hajsza és lélekölő kapaszkodás után, szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy legeslegújabb újaink jószerével csak nosztalgikus érzéseket keltenek a kultúrájukat szerencsésebben kialakítani tudó országokban, ami azt jelenti, hogy már rég lezajlott események analógiáit élik át a mi felfedező szándékú és hitű alkotásainkban. Egy ilyen helyzetben, „természetesen”, kettős szorításban dolgozik az új utakat kereső alkotó. Meg kell küzdenie a hazai közvélemény kiátkozásával (úgymint nyugatmajmolónak, kultúr szenny-terjesztőnek), s el kell viselnie a minta-, lehetőség- és ötletadó alkotónak és/vagy költészeti modelleknek a vállveregetését (úgymint hálás tanítványnak). Mindebből kiderülhet, hogy például modern magyar költőnek lenni ebben az országban két236
