Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 3. szám - Ágoston Vilmos: Az új vizualitás és a kritika

dók egy stációt, erre olvasói autonómiám jogosít fel, amit tiszteletben kell tartania a szerzőnek is, tehát linnen indulok előre és hátra —, látható egy szöveggel ellenpontozott vonalrendszer: első pillantásra semmilyen kommunikációs elemet nem tartalmazó, rejtélyes látvány. Aztán, ha közelebbről megvizsgálom; felbomlik szövegre és grafikus sémára. A szöveg olvasás szerint alulról felfelé, balról előbb jobbra, majd szigorú kerülőkkel jobbról balra haladva egy logikusan megszerkesztett, átléphetelen sávokkal elválasztott útvesztőbe vezet, amiben csak egyetlen kiút dereng fel, a visszafelé vezető, a könyv előző oldalai felé mutató üresen hagyott sáv, a vissza-továbblépés lehetősége. Az útvesztő szorításában, labirintusban haladó szöveg a végén megszabadul korlátáitól, de ennek az az ára, hogy egészen más irányból kell olvasni, időközben feje tetejére állt. Míg az útvesztőbe induló szöveg konkrét tárgyi, ha úgy tetszik élményfelidéző: „A Körútra emlékszel? A Körtérre? A Köröndre?” — addig a kimeneti részen ellenpontozottan jelenik meg, mintegy elméleti tárolóban mindaz — az emlék — amiről tudni érdemes és mindaz, amiről nem. Felvillan az elméleti döntés paradoxona, hogy az érdemest az érdemtelentől nem értékítéleti szempontból választják el, hanem önkényesen mindössze annyi történik, hogy az egyiket letakarják, a másikat nem. Az emlékek ezáltal egyaránt fontosak lesznek és lényegtelenek. Az útvesztőből kijutó gondolat-emlék-tárolót körbefonja, beburkolja egy ellentétes irányból olvasható szöveg: „EZ CSUPÁN ILLÚZIÓ ÉS HITEGETÉS”, és ez .a végső elméleti következtetés vezet a kiutat jelző rész felé, ahol az élményről, gondolatról kiderül, hogy most már minden vonalrendszer és lirányító sáv nélkül lebeg, szabadon, de „A KÖRÜTRRA SÉM EMLÉKEZTÉL, A KÖRTÉRRE SEM” .. .stb. Talán nem járunk messze a tényéktől ha a hontalanná váló alkotó életérzését és gondolatvilágát fedezzük fel ebben az útvesztőben, amikor iá tárgyi és fogalmi emlékekhez kötődő érzelemvilágot megbénítja az elméleti elvonatkoztatás: az emlékek akkor is feltörnek, ha tudjuk, hogy teoretikusan elhanyagolhatók, vagy megközelíthetetlenek. A könyvben/,szövegben visszafelé haladva találunk egy racionális visszonyulás-feltáró mozzanatot is: „KASSÁK NEM SZAVALTA KÖNNYES SZEMMEL PETŐFIT MAGYARUL (...) NINCS KÖNNYES SZEM BERLINBEN BÉCSBEN PÁRIZSBAN KÖ VAN MONDA (—) TOK NYOM(—)OK

Az idegen tárgyi, érzelmileg fölöslegessé váló világban nyomokká, szórványemlékké vállnak nemcsak a töredezett mondatok, hanem élményt rögzítő külsődleges, tudatos értelemmel ellenpontozott jelek is. Azok a jelek, amelyekkel az alkotó egyáltalán bizonyíthatja létét. Ezek a jelek most már egyaránt a figuratív elemekhez igazodnak — mint az IRREVERZIBILIA ZENEON-ban a BABILONIACA tábláin összekeveredő idegen és magyar szövegtípusok, mintegy az emberi lét, civilizáció, kultúra, fennmaradás, kétségbeesett túlélés és pusztulás élményét, hangulatát és értelmi vonatkoztatásait sugallva; ugyanakkor a teljes felbomlás nonfiguratív áttételes képével döbbentik meg a szemlélőt a kommunikációt vesztett jelek (esetleg elmosódó betűalakzatok), a konkrétumoktól megfosztott, elvonatkoztatás felé tartó formavilág látványával, amit most már nem egyszerűsíthetünk egy-és-csakis- egy ok-okozati következtetésre, hanem arra kell törekednünk, hogy a maga teljességében fogjuk fel, mint minden vizuális élményt.

A sokszor morfémáira bomló szöveg többdimenziós, asszociatív halmaz-világot teremt, minden apró kis jel önállóan csillog, akárcsak tiszta éjjeli égbolton a csillagok — akinek a szeme hozzászokott, felfedezheti rajta átvitt értelemben akár a Sarkcsillagot, Göncölt vagy Nagy Medvét, de sokra nem megy vele, hisz az összefüggések virtuálisak —, egészen más irányba halad a szöveg és a jelek kiváltotta asszociációs halmazok. Az ilyen típusú szövegteremtés erénye és egyúttal hátránya is: a nyelvbezártság. Amíg a vizuális élményre törekvő nonfigurativitás a nyelv elválasztó jellegétől közeledik a látvány univerzalitásához — s mint ilyen, az irodalom lényegének, nyelvi kötődésének korlátáit szeretné feloldani, természetesen irodalminak csak addig tekinthető, amíg valamilyen köze van a nyelvhez —, addig a hangulati-értelmi, nyelvi asszociációk, még ha idegen szavak, idézetek, más nyelv234