Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 3. szám - Ágoston Vilmos: Az új vizualitás és a kritika

akárcsak a játékba belemerülő gyermekeknél. Minden szigorú, fondorlatos, kedveskedő és kíváncsi óvónéni tudja azt, hogy a szülők hiába hallgatnak, és mosolyognak, komoly felnőttként jól álcázva a családi feszültséget, a gyermektől mindent megtudhat, elég ha odafigyel gesztusvilágára, az önfeledt játékra. A gyermek ösz- ösztönösen érzi, hogy a játék megvédi, őszinteségét nem követi büntetés, ez maga a szabadság, a menedék. A játékban továbbélő rémálmok, fenyegetés, fenyítés, szociális körülményeire vonatkozó gesztus-világ mind csak a szabadság élményét erősítik, az újrajátszás cselekvéshez juttatja, megszabadul az élmények esetleges nyomasztó hatalma alól, a tevékeny túlélés világának lehetőségét villantja fel. És a gyermek ezt nagyon komolyan, őszintén teszi, nem képmutató szemforgatással várja, hogy mit szólnak majd ehhez a hatalmas felnőttek, nem törődik azzal, hogy figyelik-e játék közben, vagy sem. — Ejnye te gyerek, milyen csúnya játékot játszol! — zökkentik ki az önfeledt gyermeket, és az szinte elbőgi magát: — Tessék mondani, mihez képest csúnya? A múltkor is láttam, hogy... És elemi erővel ismét betör a látvány, az örök vizualitás. Lényegét tekintve nem különbözik ettől az a dühödt, ironikus játékosság, ahogyan Nagy Pál, Papp Tibor, vagy Bujdosó Alpár belefeledezik egy-egy vizuális élménnyel társuló nyelvi játékba; a halálosan komoly, más jelrendszerre lefordíthatatlan, „leordíthatatlan” nyelvi és látszat-világba bezárt, utolsó szórványemlékként felmutatott tudat-foszlányokat rakosgató keserű alkotóvilágba, amelyik egyúttal szabadság és toleranciélményünket erősíti: csak játéknak tűnik az egész, holott maga a túlélő művészet.

, De ne használjunk ilyen, századunkban lassan kiürülő szavakat — még ha reménykedünk is, hogy talán egyszer majd újból jelentéssel telítődnek —, inkább figyeljük meg az érveket: „a nyomdászoknak kiszolgáltatott szöveget — írja Papp Tibor — visszaveszi alkotója, és egyszerre lázad a nyomda lustasága, a betű értéktelensége, funkciótlansága, a látvány manipuláltsága ellen”. Tegyük hozzá: őszintén örvendünk, hogy ezt megteheti.

4. A felvázolt alkotói jelenség konkrét világa oly tág, hogy nem egyszerűsíthető egyetlen alkotás példaszerű elemzésére. Külön tanulmányt (esetleg könyvet) lehetne írni: a) az éppen negyedszázada megjelenő párizsi Magyar Műhely szembetűnő változásáról, alakuló szemléleti- és képvilágáról. Érdekes, hogy az első évfolyamban olyan neveket találunk, mint Illyés Gyula, Németh László, Csoóri Sándor, Weöres Sándor, Moldova György, Vas István, Galambos Lajos, Fejes Endre, valamint a 60-as évek magyar irodalmának más kiemlkedő alkotóiról közölnek cikket, tanulmányt; ugyanakkor a versek színvonala alacsonyabb az elméleti írásokhoz, vagy például Határ Győző prózájához képest. Nyomon lehetne követni miként erősödik és radikalizálódik ez az elméleti törekvés a későbbiek során, hogyan nyer minél határozottabb teret az új vizualitás. b) Meg lehetne vizsgálni, hogyan alakul a szöveg és látvány viszonya Papp Tibor Vendégszövegek 1 (1971) és Vendégszövegek 2, 3 (1984) című köteteiben, c) Van-e különbség, és ha van, milyen jellegű az eltérés a Reménység, hosszú évek (1964), Monológium (1971) és a Journal in-time (1974—84) című Nagy Pál kötetek között, de értékelni lehetne más, eddig megjelent könyveit is. d) Jóllehet Bujdosó Alpár IRREVERZIBILIA ZENEON (1985) című könyve összegző jellegű, akárcsak az előbbi kettő, már laz 1 és 2 között az erzsébet hídon című szövegében is kimutathatók azok az alapvető kettősségek, amelyek az utóbbi könyvében hangsúlyozódnak: a teóriaközpontúság és az ezt ellenpontozó társadalmi vonatkozás, művészeti autonómia és kollektív alkotásvágy, koherens alkotói, belső logikai viszonyrendszer és a külső számonkérő logika tagadása. Ezekről mind-mind külön tanul(ó)mányt lehetne írni.

DE: ne vesztísük el kicsinyhhűségünket, és próbáljunk reménykedni abban, hogy kellő érzékenységgel (minden a szubjektív értés-átélés-tapasztalati-kulturális-bele- érzésen múlik) a lineáris kritikaírás is legalább annyira szabad, hogy megközelíthet bármit, még Bujdosó Alpár szövegeit is.

Bujdosó Alpár: 1 és 2 között az erzsébet hídon című könyvének közepe-táján — oldalszám nincs, tehát a szöveg hangsúlyozottan egységes egészet, az alkotás folyamatát élmény és elméleti szöveg-variációk folytonosságát jelöli, mégis kiraga233