Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Ágoston Vilmos: Az új vizualitás és a kritika
tétlenül szemlélik önnön fölöslegessé válásuk folyamatát. Persze ez megint csak a látszat, mert .az avantgarde képzőművészek is nagyon jól tudják egymásról, melyikük munkája jó vagy nem jó. Tehát az értékítélet tovább él, csak éppen a kritikusnak kell kilépnie a légüres térből. Ma, amikor szinte egyetlen mű keretében jelenik meg a hang, látvány és fogalom — tehát az a merev elhatárolás, hogy irodalomkritika, zenekritika, képzőművészeti kritika megszűnt — a kritikus csak egyféleképpen bizonyíhatja létét, ha összességében képes értékelni az önalakú művet. 2. Az irodalomkritikus helyzete mindeddig még könnyebb volt, mint a képzőművészé, hiszen a nyomdatechnika lassú fejlődése és egyébb művészeten kívüli szempontok miatt az irodaiamba sokkal nehezebben törhetett be az avantgarde élményvilág, mint a társművészetekbe, tehát mindeddig alig kellett viszonyulnia az új vizuális és hangélményhez. Az avantgarde művészettel találkozó irodalomkritikus egyetlen bólintással tudomásul veszi a látványt, az új vizuális élményt, de a szavakat csak irodaiamként tudja felfogni, a látványt képzőművészetként. Ez a fel- daraboltság még az előző századokból örökölt teóriából ered. Az új vizuális látvány — amivel most már akarva/nem akarva az irodalomkritikus is találkozik — nem uralkodóan antropomorf jellegű, hanem idiomorf. Az önalakú műveknek többé nem egyetlen rendezőelve a korlátlan hatalmú alkotónak alárendelődő hierarchia, és a mű sem a nárcisztikus gyönyör szenvedő alanya, amelyet kizárólag azért hoztak létre, hogy az el-elbizonytalanadó EMBER önmagát csodálhassa benne: ó mily nagy vagyok, szép, igaz és jó! — Hanem az ember, a figuratív elem egyszerű, de nem feltétlenül szükségszerű eleme a műnek. Az al- alkotó már művének keletkezésekor sem teljhatalmú, nincs vátesz és .szabadon szárnyaló fantázia, csak a kötöttségek, amelyek beleszólnak a mű keletkezésébe: anyag, technika, kor, tabu és hatalom, kimondás és kimondhatatlanság viszonyrendszere. Az alkotó továbbra is a kor, anyag és technika kiszolgáltatottja, de nem képzeli magát oly kizárólagos hatalomnak, hogy rákényszeríthetné egyetlen akaratát nemcsak másokra, hanem önnön művére. Az önalakú művekben tehát nem történik más, mint az őt megillető, reális helyére kerül az ember, anélkül, hogy hősiesen túllihegné szerepét, anélkül, hogy becsapna másokat, és azzal hitegetne, hogy sokkal hatalmasabb, erősebb, szebb és okosabb mint a többi, vagy akár oly hatalmas lenne, hogy uralkodhatna a felbomló vizuális élményen. Ha az idiomorf műveket antropomorf érvekkel akarnánk megközelíteni, úgy járnánk, mint a csecsemő: állandóan a tükör mögé kapkod, hogy megfogja a tükörarcot, és .amikor megfordítja, csalódik, hogy eltűnt az ábrázata, egyszerű anyagot tart a kezében, illúzióikén» tárgyat. A tükröt tartó csecsemő csalódása az ember első őszinte rádöbbenése a látszat és a környező tárgyi világ valós viszonyára, de erről aztán igyekezett leszoktatni a nevelés, kultúr-elmélet, századokon átívelő, önmegnyugtató, ámító kategóriarendszerekhez igazodó gondolatvilága, amelyik bonyolult logikai levezetéseken keresztül hozzászoktatta az embert, hogy ne tapintsa, ne érzékelje azt, .amit lát, ne nézzen a tükör mögé, higyje el, fogadja el reális létezőként a látszatot, mondja, hogy ez a művészet lényege, a tükrözött valóság. Az önalakú műveknek része az antropomorf elem, de nem mértéke. Ennek következtében az emberi formavilághoz kapcsolódó erkölcsi, szociológiai, szemantikai kérdések nem dönthetik el a mű egykori értelemben használt esztétikai értékét, mint ahogy értelmetlen volt a műalkotások kapcsán ilyen jellegű megállapításokra jutni, mint: „egy mű azért szép, mert bátor”. Az irodalomkritikát sokáig nem zavarta ez a terminológiainak tűnő ellentmondás, de most, amikor egyre tökéletesebb technikai módszerek nyílnak a szöveggel .társított vizuális és hangélmény rögzítésére, terjesztésére, — a fényszedés, ofszet és komputer felér a könyvnyomtatás forradalmával —, az irodalomkritikusnak is újra kell értelmeznie viszonyát az új művekhez, különben, amint említettem, légüres térbe kerül. 3. Az új vizualitással szorosan összefüggő jelenség a játék és irónia szabadsága. A szabadság most már nem mint külső, óhajtott, művészeten kívüli, mitikus elem jelenik meg, amelynek illúzióját allegorikus utalások, szimbolikus metaforák keltették régebben, hanem a szabadság belsővé vált, ösztönös rendezőelvként működik, 232
