Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 3. szám - Ágoston Vilmos: Az új vizualitás és a kritika

tenek azon a szón, hogy esztétikum, valószínű kinevetnék a kérdezőt. Mi van e nevetés mögött? Miért nem nevetnek az olyan szavakon, mint az Üj Szenzibilitás, Magánmitológia stb.?

1. Nemcsak terminológiai különbségről van szó, hanem gondolkodásbeli, új magatartást jelző sajátosságról. Századunk művészei látszólag elmélet-ellenesek, ráadásul a legellentmondásosabb elmélet-töredékeket általános érvényű jelentéssel használják és ez a fogalmi mélységekhez szokott elmét éppen olyan derűre készteti, mint ahogy ők is nevetik az üres kategóriákat. A konkrét alkotások sokfélesége között nem óhajtanak közös jegyeket felismerni, ehelyett az ön- alakú partikularitás tudatosítására törekednek. Ha a múlt századi alkotókat faggattuk volna annak a szónak a fogalmi körülírásáról, amit „esztétikummal” jelöltek az elméleti gondolkodók, valószínű, hogy az akkori művészek sem tudtak volna többet mondani erről, mint a maiak. Ugyanakkor a művészi alkotások befogadóit sem érdekelte — és nem is érdekli ma sem — különösképpen az, hogy van-e a műalkotásokban valami koronként, stílusonként változó alakban megjelenő, ugyanakkor mindettől elvonatkoztatott örök, állandó lényeg, amit jobb híján esztétikumnak neveztek el, vagy nincs. Ha sem az alkotót, sem a befogadót nem érdekli a művészet mindmáig .talán egyik legrejtélyesebb kérdése, akkor valószínű, hogy ez nem is a művészet kérdése. A művészet egyetlen kérdése az ALKOTÁS és a koronként változó HOGYAN. Ez pedig nem elméleti, hanem gyakorlati kérdés. Ezért nem vigasztalhatja a művészetet a filozófia, és az elméleti gondolkodók sem várhatnak koherens formában kifejtett fogalmi viszonyrendszert a művészettől. „Ebben a gondolkodási rendszerben — állapítja meg Bujdosó Alpár — szintaktikailag kifogástalan választ adni — elméleti megalapozottsággal — nem lehet.” Mindeddig nem is várta senki.

Igenám, de amint az egyre sűrűsödő ki- és elrökesztések, szűkítő kategóriák szellemi-művészi határátlépésre kényszerítették a század alkotói, az avantgarde képzőművész is ráébredt, hogy neki egy személyben filozófusnak, írónak, kritikusnak, zeneszerzőnek, teoretikusnak, szociális megújulónak, vagy akár sámánnak kell lennie, hogy mindent újból értelmezhessen, másként lásson, másként érezzen, mint az elődök. Alkot és ugyanakkor az alkotásban teoretikusan akarja elemezni művét és önmagát; a magány elől a kollektivitásba menekül, de megőrzi az alkotó autonómiáját; esztétikai radikalizmusa tekintetnélküli, mégis elvárja, hogy tekintettel legyenek önálló műként értelmezett programnyilatkozatára és manifesztumára. Nem a művészet halt meg, nem a zene, irodalom és képzőművészet szűnt meg, hanem az ezeket elválasztó merev határokról derült ki, hogy teoretikus fikciók, s mint ilyennek, megváltoztatásuk többé nem a teória keretébe tartozik, hanem jó erre a műalkotás gesztusvilága is.

Az avantgarde mű el szeretné kerülni azt, hogy statikus alkotás legyen, a teljes világiságot akarja magába integrálni, s létrehozói tudják, hogy ezt csak folyamatos tevékenység során érhetik el, amelyben már nem hierarchikus rendezőelv az antropomorf elem, hanem az önalakú mű egyik egyenrangú része. Az ilyen alkotásban megjelenő teorémák, axiómák és levezetések nem a teoretikus fogalmiság szillogisztikus gondolatmenetéhez igazodnak — még ha ilyen jellegű részelemek kerülnek a műbe, akkor sem —, hanem a művészet ősi hangulati-érzelmi öntörvényű szervezőelvéhez és a metaforikusán felfogható paradoxon és irónia belső ösz- szefüggéseihez. Az önalakú .tárgyak világában egy pilanatra feloldódik a hagyományos ellentét .a mű és a nem-mű között, nincs többé giccs és remekmű, csak más tárgyi világgal szembesülő/találkozó új tárgyi-szellemi szféra. Ebben a helyzetben a kritikától nem értékítéleti funkciót várnak, hanem a leíró jellegét hangsúlyozzák. A pusztán leíró jellegű kritika a reklámkritika szerepére korlátozódik, csak annyit ír le, amennyit lát, és azt is hiányosan, hiszen mindig kevesebbet tudunk leírni, mint amennyit látunk. A reklám vizuálitása ennél gazdagabb: sokkal többet sejtet, .mint amennyit látunk. A kritikát tehát egyetlen mozdulattal leseperték a porondról, úgy vált érvénytelenné, hogyN nem is vitatkoznak vele. Azok, akik eleinte csak terminológiai különbségként érzékelték a változást, most ér231