Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Ágoston Vilmos: Az új vizualitás és a kritika
ÁGOSTON VILMOS Az új vizualitás és a kritika A XX. század vége felé haladva egyre világosabban körvonalazódik, hogy ez a század az avantgarde jegyében ‘telt el és talán ez a legfőbb művészi jellemzője. Ez nem valamilyen stílust vagy művészi alkotási módszert jelent, hanem — akárcsak a reneszánsz — mindenekelőtt alkotói magatartást. Elemzése a társadalom- tudományok keretébe tartozna, sajátos etikai, társadalomtörténeti, szociológiai vonatkozásaival együtt, ha nem vonná ki ezen megközelítési szempontok köréből az a tény, hogy önálló alkotásokat, idiomorf, önalakú műveket létrehozó tevékenységi munkát jelez ez a szó, olyan jellegű autonóm művek alkotását, amelyek elemzésével régebben a művészetelmélet ‘és esztétika foglalkozott, értékítéleti elemzése pedig a kritikusokra hárult. Az esztéták, de főként a filozófusok többé-kevésbé egységesen elfogadott művek elméleti, lényegi megközelítésére törekedtek, míg a kritikusok meg szerették volna különböztetni a műalkotást (mint értéket) a nem-műalkotástól (plágium, hamisítvány, giccs stb). Amíg a filozófus főként a múlt alkotásait elemezte, addig a kritikus a jelen műveiből tekintett a jövő felé, s ez utóbbi bármennyire is szubjektív, intuitív volt, de könnyebben elkerülhette a sematizmus és dogmatizmus veszélyét, mint a konszenzuson alapuló értéktételező filozófus vagy esztéta. A kritika válságát általában a normatív kritika megjelenése jelzi, amelyikben az állandóan megújuló formavilágtól lemaradó kategóriarendszerre, műveken kívüli értékekre hivatkozva már nem a műben rejlő lehetőségek érdeklik a kritikust, hanem a művészeten kívüli szempontok érvényesítése. A kritika — a legjobb esetben — a hiány esztétikájához közelít, és közvetlenebbül kapcsolódik a változó műalkotások sorához, mint az elmélet. Ez nem csak azt jelenti, hogy elmélet és ‘kritika különbözik, hanem azt is, hogy a kritika éppen olyan pre-, vagy poszt-logikus jellegű is lehet, mint a művészet, viszont európai alakulástörténetének megfelelően elsősorban a logikus kifejtésmódhoz igazodik. Ezek kölcsönhatása állandóan befolyásolja a hétköznapi tudatot, s visszahat nemcsak a művek világára, hanem az elméletre és kritikára egyaránt. Mivel állandóan alakuló, változó folyamatról van szó, az elméletet is figyelő kritika veszi észre leghamarabb, ha bizonyos elméleti, művészeti kategóriák, értékítéletek, megállapítások érvénytelenné válnak, vagy kiürülnek. Az olyan esztétikai megközelítések, mint a SZÉP, FENSÉGES, HARMONIKUS, PATETIKUS, KÖLTÖI, FESTŐI stb. már a múlt században kezdték elveszíteni alap jelentésüket, és a mai kritikai használatban egyenesen anakronisztikusán hatnak. Az utóbbi száz évben viszont olyan rendíthetetlennek tűnő esztétikai megállapítások veszítették el ‘érvényüket, mint ÁBRÁZOLÁS, TÜKRÖZÉS, MIMÉZIS, vagy az antropomorf jelleg túlhangsúlyozása, sőt maga a művészet, esztétikum, vagy esztétika szavak használóira is gyanakodva néznek a mai alkotók. A század uralkodó művészeti fogalmai között ilyenket találunk Kommunikáció, Üzenet, Jel, Kollektív, Autonóm, Objekt, Koncept és a mindenhez hozzáilleszthető Art (Op-Art, Pop-Art, Land-Art, Pool-Art stb.). A terminológiai változás összefügg azzal az avantgarde nyitással, ‘amely új látvánnyal, új vizualitással tört be elsősorban a képzőművészetbe. Amikor Kassák a .művészet” kifejezést használta, mindig a képzőművészetre gondolt, és az irodalomban is azt a látásmódot szerette volna megteremteni, ami az akkori képzőművészetben már elevenen hatott. Jóllehet nem a fent említett fogalmakat használta, de az „esztétikainak” minősített gondolkodástól elhatárolta magát. Ha valaki ma megkérdezné a fiatal művészeket: mit ér230
