Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 3. szám - Láng Gusztáv: Látvány és szöveg

kölcsönkérő alkotások, Csoóri Sándor és Sántha Ferenc faluregényeitől Fejes Endre Rozsdatemetőjéig.

E tekintetben tanulságos mind az avantgarde, mind a neoavantgarde irányzatok történeti (és üzleti) pályafutása. A tapasztalatok azt mutatják, hogy amilyen felháborodással fogadja a kommunikáció ideológiai irányzatosságában érdekelt (vagy abba beletörődött) közönség és intézményrendszer az avantgarde lázadásait, épp oly gyorsan és zökkenésmentesen alakítja divattá, kihúzva ezzel minden létező és nemlétező méregfogát. Az ideológiai „távirányításban” érdekelt intézmények ugyanis mindig könnyebben elviselik a közlés tagadását, a „semmi mondását”, mint a tételes cáfolatot, a „valami más mondását”, sőt e tolarenciából saját — valójában és szükségképpen mindig korlátozott — szabadelvűségük mellett kovácsolnak végső fokon ugyancsak manipulativ érveket. Ezt a türelmet mindig az ideológiai érdekeket tartalmukban és tartalmasán kérdésessé tevő alkotások teszik igazán próbára. Hogy ismét egy irodalomtörténeti példával éljek: a romantikus pátosz lázadó hanghordozásból előbb-utóbb mindenütt a hatalom retorikájává alakult (legalábbis részben) a múlt században, s ettől kezdve a pátoszt megkérdőjelező irónia vált lázadóvá (s ezzel együtt újító stílusminőséggé). Miután azonban a hatalom a pátoszt már csak az alattvalók számára tartotta fönn, hasznos nevelési eszközként, önmagát azonban pátoszmentes cinizmussal szemlélte, az irónia is elvesztette élét — ezért lehetett Heine Daloskönyve Metternich kedvenc olvasmánya is. Témánkra alkalmazva: ez a fajta vizuális költészet végső soron rokon korunk egyéb „látványaival”, a televíziós hirdetéstől a réklámgrafikáig. Ellenük is szól annyiban, hogy ad absurdum fejleszti funkciójukat; megszületik a semmit sem hirdető hirdetés, a semmire fel nem szólító falragasz. S ez egy adott időpontban a „manipulativ műfajok”, az egyén integritására támadó vizualitás leplezett tartalmatlanságának tudatosítója lehet. Másrészt viszont épp e vizualitás formáinak tovább éltetője és elfogadtatója is; az ürességnek ürességgel való szemléltetése előbb-utóbb épp úgy felőrli a befogadó ellenállását, mint Bradbury „kísérleti hűtőszekrény-reklámja” közismert novellájában. Ne nézz sokáig az örvénybe, mert az örvény visszanéz rád! — ez a nietzschei mondás az újavantgarde művészetére is érvényes. Mindaddig, amíg nem betölteni vagy áthidalni akarja a kommunikáció örvényét, hanem játékos mását teremti meg.

229