Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Láng Gusztáv: Látvány és szöveg
jukkái valahol az irodalom, a fotóművészet és a plakátgrafika határterületén helyezhetők el, ami megint nem elmarasztalás, hiszen céljuk is nyilvánvalóan e művészetköziség realizálása. A baj itt is az, hogy a vizualitás keltette többlet - jelentések a nyelvi összetevő olyan roncsolása árán gerjeszthetők, ami túl nagy árnak tűnik; a befektetés aránytalanul nagyobb a hozamnál. A közlemények lényege ugyanis (hogy a „műhelyesek” által annyit kárhoztatott tartalom szót tapintatosan elkerüljem) épp e roncsolódás joga, sőt kötelessége, egy negatív előjelű program (hogy ismét elkerüljem az ars poetica megnevezést) hirdetése, a közlendő közölhetetlenségének — vagy a közöl- hetetlenség közlésének — tételezése. Ez a költészet nagyobb részben önmaga tárgya, s még szerencsénk van, ha utalások morzsalékait kapjuk azokra a tényezőkre (társadalmiakra, lélektaniakra, nyelvelméletiekre), melyek a hagyományos költő-olvasó kommunikációt lehetetlenné teszik. Végső fokon a szándék is, az eredmény is érthető és megfejthető; az elidegenedés bonyolultan érvényesülő kommunikáció-válságának tünetrendszerét mutatják fel. S itt kell visszatérnem a „poétikai manipuláció” kérdéséhez. A nyelv kifejező lehetőségeinek — s velük az emberi kommunikációnak — a válsága sem új keletű jelenség, hanem egyidős magával a nyelvvel. A nyelvi rendszer egyes elemeinek elhalása, új elemekkel gazdagodása ennek a permanens válságnak a következménye; a meglévő nyelv „kevés” a lehetséges közlemények maradéktalan megfogalmazására. Amint nem új jelenség az „elidegenedés” sem; az emberi munka mint társadalmi tevékenység kezdettől magában hordozza — az önmegvalósítás lehetőségével ellentétes tendenciaként — az elidegenedés lehetőségét. Ezzel párhuzamos a „kommunikáció elidegenedése”, a manipulativ nyelvhasználat. A költészet („a rímek ősi hajnalán”) épp e tendencia ellenhatásaként (is) született; a személyes élmények közlésének igénye hozta létre, a nyelvnek mint személy fölötti kommunikációs eszköznek a közönyét legyőzendő. Ilyen értelemben minden költői szöveg „avantgarde” fogantatásé; a nyelvi rendszerben objektíve meglévő, de a társadalmi kommunikációban redundanciaként kihasználatlan „generatív lehetőségek” kihasználása. A szövegek „hagyományos” vagy „radikális” jellege ezért (többek között) e kettő közötti távolság mértékének függvénye. Minden költői szöveg a „kifejezhetetlenség”, a „közöl- hetetlenség” felismeréséből születik, s végeredménye e felismerés cáfolata. Ha van fenntartásom az új avantgarde elméleti alapozásával kapcsolatban, akkor elsősorban az, hogy a második fázist kiiktatja az alkotás folyamatából; beletörődik a kifejezhetetlenség tényébe, illetve megtorpan ennek kifejezésénél. A „második fázis” ugyanis nem egyszerűen nyelv- és stílus-újítás, hanem a manipuláltság elhárítása is. A költői formákat ugyanis előbb-utóbb elnyeli a közös nyelvi konszenzus, s alkalmassá teszi ugyanazoknak a manipulativ céloknak a szolgálatára, melyek „ellenzékeként” létrejött. S ez a folyamat figyelmeztető, mert a (lehetséges) értékelés orientáltságát jelzi. A „nyelvet visz- szahódító” második alkotási fázis történelmileg konkrét értéke ugyanis mindig attól függ, hogy a manipulativ célokra kisajátított (kommunikációs) eszköztár alapfontosságú részének vagy csak periférikus elemeinek visszavételére, megtisztítására vállalkozik. Ez a „visszavétel” természetesen az esztétikum szférájában játszódik le, de amennyiben a „poétikai manipuláció” politikai, ideológiai irányultságú, ez az esztétikai újítás túl is mutat önkorén. Az ötvenes évek hivatalos realizmus-elméletét például nem antirealista elméletek és művek cáfolták leghatásosabban, hanem a félrevezető, megtévesztő álrealizmussal a dokumentált és dokumentumhű, a szociográfia valóságtiszteletét 228
