Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Láng Gusztáv: Látvány és szöveg
Holott a nemzeti azonosságtudat sokkal összetettebb, semhogy irodalmi próféciák kimeríthetnék. Közös gazdasági érdekektől, politikai céloktól és programoktól a közös nyelv, szokásrend, erkölcsi normák, hagyományrendszer, múltértékelő történelmi tudat — és alighanem sok egyéb — elfogadásáig és aktív vállalásáig terjed, amely aktivitás elsősorban e közös anyagi és szellemi értékek újratermelésében vállalt szerepet jelent. (E vállalás persze lehet negatív is; a nemzeti összetevői között szakadatlanul változók /is vannak, aminek eredményeképpen a „közös anyagi és szellemi értékek” többnyire érték-ellentét formájában jelentkeznek, s ez a társadalom életében érték-konfliktusokat, az egyénében érték-alternatívákat eredményez. Minél egységesebbnek és szilárdabbnak igyekszik feltüntetni egy társadalom vezető apparátusa saját intézményesített értékrendjét (s ezzel nemzetfogalmát), annál áttekinthetetlenebbek lesznek a mondott érték-ellentétek, s annál nehezebben argumentálhatok az alternatív értékek közötti választás egyéni gesztusai — az „ellentétekben létezés” természetes állapota a válság színezetét ölti magára. Mivel pedig a magyar nemzetfejlődés Nyugat-Európához képest megkésett, majd politikai szerkezet tekintetében „túlfutott” rajta, szinte ziháló lendülettel jutott el egy és egynegyed évszázad alatt a feudalizmustól a szocializmusig, s mindezt szinte kizárólag robbanásszerű átmenetekkel (forradalom 1848-ban és 1919-ben, katasztrofális háborús vereség 1945-ben), melyekre sohasem az őket megelőző ideológiai elvárásoknak megfelelő konszolidáció következett (önkényuralom és kiegyezés; fehérterror és „nemzetivé” intézményesített ellenforradalom; a Rá- kosi-korszak személyi kultusza), bizonyítható lenne (ha témánk megkövetelné és terjedelmünk megengedné e bizonyítást), hogy amiről manapság annyi szó esik, az érték- és identitás-válság a magyar kollektív tudat állandó állapota. Ez végső soron nem olyan értelemben „kelet-középeurópai” specifikum, hogy tartalma élesen elüt az általános európai fejlődésvonaltól, hanem azért, mert a mindenütt jelentkező ellentmondások kiélezettebb, néha tragikusan megoldhatatlan formában feszítették a közgondolkodást, s mert a megoldásra váró ellentmondások egymásra torlódása — mint az idősíkok rétegződése egy modern regényben — állandósította a történelmi időzavart s vele az említett válság-közérzetet. 2. Messze kanyarodtam témámtól — de szemléltetni szerettem volna, hogy a Magyar Műhely hovásorolása körüli bizonytalanság nem újkeletű és nem szokatlan a magyar irodalmi köztudatban, mint ahogy nem az a folyóirat „földrajzi helyzete” és tényleges funkcióköre közötti eltérés (vagy ellentét) sem. A magyar avantgarde témakörében maradva: közvetlenül 1919 után annak legtöbb fóruma ugyancsak a magyar országhatárokon kívül jelent meg, de ugyanígy „kívülre helyeződtek” a marxista eszmeiségű magyar irodalom központjai és intézményei. (Tekintsünk itt el az okok konkrét különbségeitől, mert általános értelemben az 1948-as és az 1956-os nyugati emigráció létrejöttének épp úgy kimutathatók szociológiai okai, mint a korábbiaknak. Legfeljebb ez okok ideologikus értékelése lehet eltérő, az értékelők preferenciái szerint.) Ugyanígy elmondható, hogy a kisebbségi viszonyok között létrejött „irodalmi ideológiák” — a transzilvanizmus, a szlovenszkói Sarlós-program, a kisebbségi magyar irodalmakat általában átható kulturális „híd”-szerep — is olyan program-kristályosodásokhoz vezetitek, melyekhez — megint csak államhatároktól függetlenül — csatlakoztak a magyar irodalmi és szellemi élet egyes képviselői. 223
