Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Láng Gusztáv: Látvány és szöveg
S itt merül fel a „kettős kötődés” annyit emlegetett (s annyit vitatott) fogalma. Kétségtelen ugyanis, hogy a nemzet-struktúra bevezetőmben vázolt ösz- szetettsége alapján ez irodalmi törekvések Magyarországon kívül élő képviselői személyükben nem tagjai a magyar nemzetnek, amennyiben állampolgári státusuk olyan más nemzetstruktúrában kényteleníti élni őket, mely a maga értékszerkezetének éppoly aktív vállalását követeli meg, mint a magyar. A bökkenő csak az, hogy bár ezek a nemzetstruktúrák totális egészként támasztanak követelményeket tagjaikkal mint kollektivitással szemben, az egyéntől sohasem kívánják a struktúrával mint totalitással való mindenoldalú azonosulást, illetve legfeljebb passzív formában. Senki sem várja a kazánkovácstól, hogy új utakat törjön a magyar költészetben, sem az építészmérnöktől, hogy iránymutató politológiai elveket fogalmazzon — bár nyilván senki sem tiltja nekik. A lényeg azonban az, hogy egy másik állam polgáraként, ha úgy tetszik, egy másik nemzet tagjaként is lehetséges a magyar kultúrában való részvétel, s ha ennek eredményeként autentikus értékek jönnek létre, még inkább, ha ezek az értékek hiányt pótolnak, űrt töltenek be a szűkebb értelemben vett magyar nemzeti kultúrában, ezek „nemzeti asszimilációja” nemcsak lehetséges, hanem szükségszerű, s mesterkélt elhárításuk megcsonkítja a nemzeti kultúrát. Ha sok minden közhelynek tűnik is az elmondottakból, mégsem árt ismételni őket. Mert mind a kisebbségi-nemzetiségi magyar irodalmak „asszimilá- íása”, mind á nyugati emigráció irodalmi termésének befogadása vonatkozásában az elutasítástól az óvatos fél-vállaláson át a kebelre ölelésig a gesztus-árnyalatok széles színskáláját láthattuk eddig — de mindig a kultúrpolitikai széljárásnak megfelelően. (Ez alól a „nemhivatalos” értékelések sem kivételek, mert például ha a kultúrpolitikai fórumok az elutasítás álláspontjára helyezkedtek, akkor a kebelre ölelés számított ellenzéki megnyilvánulásnak — ami aztán mindkét részről eleve kizárta a tárgyilagos értékelésnek még a lehetőségét is.) E tárgyilagosságot akkor közelítjük meg, ha minden irodalmon (vagy művelődésen) kívüli nézőpont mellőzésével elismerjük: e szerzőknek s az általuk képviselt irodalmi törekvéseknek ott a helyük a magyar művelődés jelenség- és tendencia-rendjében, akár tetszik ez nekünk (és nekik), akár nem, s ezután azokat a kritikai elveket alkalmazzuk rájuk is, mint ia magyar irodalom egészére. Pontosabban: azokat a kritikai elveket, melyek a mondott jelenségek asszimilálásával eleve módosították, helyesbítették nemzeti művelődés-fogalmunkat. 3. Ez a tolerancia talán „kifelé” is példamutató lehetne. A Magyar Műhely már említett programnyilatkozatai ugyanis a folyóirat propagálta szöveg-modalitást nyilvánítják az irodalmi modernség egyetlen lehetséges formájának, melytől — és csakis ettől — a magyar irodalom megújhodása várható. Ezt az álláspontot persze eszemben sincs elítélni; minden újító mozgalom kötelezően egyedül üdvözítőnek hiszi magát, mert éppen ebből a tévhitből meríti a művészi gyakorlatához nélkülözhetetlen küldetéstudat biztonságát. Akinek tériszonya van, ne menjen sziklamászónak. De szabad derülnöm azon, hogy ez a kizárólagosság és ez az irodalmat radikálisan megújítani akaró küldetéstudat végső soron ugyanannak a dogmatikus türelmetlenségnek és prófétikus pátosznak a fordulatait használja, mint az a konzervativizmus, melyet elítél. Azzal a lényeges különbséggel persze, hogy — „intézményeken kívüli” helyzeténél fogva — ez a türelmetlenség nem veszélyezteti igazából az általa kép224