Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 3. szám - Láng Gusztáv: Látvány és szöveg
LÁNG GUSZTÁV Látvány és szöveg í. A Magyar Műhelyt — impresszuma alapján — könnyű elhelyeznünk földrészünk mappáján, mind a szélrózsa, mind pedig szellemi égtájak szerint: Párizsban jelenik meg, tehát a „nyugati magyar irodalom” egyik folyóirata. Közhasznú fogalmaink biztonsága azonban rögtön megrendül, ha beleolvasunk néhány számába: a Nyugaton élő szerzők mellett ugyanis ott találjuk a magyar- országi, a romániai, a jugoszláviai, a szlovákiai magyar irodalom jónéhány képviselőjét. S hogy nemcsak „vendégszövegként” olvashatjuk írásaikat a Magyar Műhelyben, az is kiviláglik a folyóirat programnyilatkozataiból, melyek egy avantgarde értelemben vett modernséget hirdetnek szemben minden más „konzervatív” írásmóddal; e modernség előzményeit számon tartva, saját értékrendű hagyomány-struktúrát alakítanak ki, aminek megvannak az ideológiai következései is. A Magyar Műhely tehát egy olyan csoporttudat tagolt megfogalmazását végezte el és képviseli, melyet joggal tarthatunk egy önálló irodalmi iskola vagy mozgalom megkülönböztető szemléleti jegyének. A folyóiratban az utóbbi években szereplő „nem-nyugati” szerzők túlnyomó többsége vállalja ezt a csoporttudatot, vagy legalábbis annak esztétikai vonatkozásait — adva van tehát egy folyóirat (nemcsak címe, hanem funkciója szerint is műhely), mely Magyarországon kívül kezdeményez, szervez és propagál az egész magyar nyelvterületen kibontakozó művészeti tendenciát. Fogalmaink megbízhatatlansága máris nyilvánvaló. A Nyugaton élő magyar írástudók jókora hányada ugyanis nem tartozik a Magyar Műhely vonzáskörébe, de igenis odatartoznak azok a Kelet- és Közép-Európában élő magyar szerzők, akik vállalták a részvételt e mozgalomban. A bevezetőben elé- számlált földrajzi (s egyben államiságra utaló) jelzők — romániai, szlovákiai, jugoszláviai stb. — ugyanis viszonylag önálló és egységes alakulatok meglétére utalnak, holott ezeken az „irodalmakon” belül egymástól eltérő, sőt egymással esetenként szemben álló áramlatok léteznek, melyek ugyanakkor a többi „magyar irodalomban” is jelentkeznek. A belső tagolódás tehát egyben a földrajzi jelzőkön túlmutató egység alapja. Ugyanakkor a „műhelyesek” gordiuszi megoldás-javaslata, hogy ti. beszéljünk minden jelző nélkül magyar irodalomról, aligha válasz e sokféle „magyar irodalom” nemzeti hovatartozásának kérdésére. Mely kérdés kiéleződésének egyik oka, hogy hajlamosak vagyunk az irodalmat tekinteni a nemzeti tudat legfőbb letéteményesének — nem ok nélkül, mert gyakori és idült identitás-zavaraink korszakaiban mind e zavar tüneteit, mind a kollektív önazonosság eszményét az irodalom igyekezett, a „megvalósult tudat” előtt járva s a „lehetséges tudat” fehér foltjait kitöltve, tudatosítani. A magyar irodalom sokat emlegetett (és sdkaktól, többek épp a „műhelyesektől” is kárhoztatott) prófétikus pátosza ebből a kényszerű szerepvállalásból s a vele járó „öneszményítő” szereptudatból ered. 222
