Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Újhold 86/1
szó, hogy a szépirodalmi rész — kétségtelenül meglévő — hangulatát nem annyira a jól ismert költők (Kálnoky, Weöres, Csorba stb.) által írt versek, hanem az örökifjú Szentkuthy regényrészlete, valamint Lakatos István kivételes csillogású realizmussal megírt önéletrajzi fejezete mellett a fiatalabb nemzedék, név szerint Lengyel Péter és Krasznahorkai László novellája határozza meg. Hogy milyen ez a hangulat? A legjobb szó talán erre: történelmi. A legújabb magyar irodalom egy ágának ugyancsak sok teoretikus által kifejtett jellemvonása az avantgardista kísérletezés után bekövetkező visszatérés a hagyományhoz, a közelebbi hagyományhoz, mind tematikában (a magyar történelem tragikus, de hősi korszakaihoz), mind formában (elsősorban az epikánk alapját adó anekdotához). Az Űjhold körére mindig is jellemző hagyománykeresés így kapcsolódik össze az újabb irodalom legújabb törekvéseivel: így lesz a hagyománykövetés időszerű programmá. Ezt a hagyománykövetést formálisan is kifejezi az általunk kiemelt két (tudjuk, viszonylagos fogalom) fiatal szerző: Krasznahorkai egy képzelt és végleges kitelepítés éjszakáját leíró novellájában az alcímbe emelt hommage-zsal — „Vörösmarty Mihály emlékére” —, s a befejezésben szószerinti egyezésekkel is hangsúlyozott tematikai-hangulati hasonlósággal — a nemzethalál víziója: „Emberek. Az volt ott Magyarország.” —; míg Lengyel Péter törökkori elbeszélésében a címmel és alcímmel — Ponyva, (kosztümös darab) —, valamint az olykori nyelvi archaizálással is. Ezek az eszközök náluk nem vezetnek az Esterházy által annyira kedvelt és megkedveltetett stílusparódiához, illetve ha ez is megtalálható benne, fő elemük mégis az utóbbi idők irodalmából annyira hiányzó tragikus történelemfelfogás és létmegítélés vállalása. Ahogy 1945 után a Nemes Nagy Ágnesék által művelt intellektuális-filozófiai létlíra számvetés volt a háború pusztításával, egy világrend pusztulásával, úgy a mai fiatal epika tudatos kapcsolódása a magyar sorshagyományhoz a máig ki nem harcolt, sőt a kezdeti eufória szorongásba átcsapó eltűnésével teljesen elbizonytalanodó új hitért való továbbküzdés egyetlen módjának tűnik. Paradox helyzet, de így éppen az az Üjhold-kör, mely programjaként — emlékszünk — Illyésék nemzeti parcialitása helyett a babitsi teljességigényt tűzte zászlajára, lesz a nyolcvanas évek nemzetközi sorsfenyegetettsége idején a nemzeti hagyománykeresés fő támogatójává. Paradoxon ez, de jellemző volt már az első Űjhold tevékenységére is. Vegyük közelebbről is szemügyre a két kiemelt művet. A Sátántangó című regényével nemrég feltűnt Krasznahorkai novellája a sci-fi irodalomból ismerős (így korunkhoz, sőt jövőnkhöz kapcsolódó) terminológiáját —, ÉVA-alakulat, terepjáró „Ideiglenes dokk” — sikeresen vegyíti klasszikus-romantikus mondatépítésű elbeszélő technikájával. Ezzel az olcsót a hagyományossal párosító eljárással éri el, hogy tragikus sorsvíziója — Magyarországot elhagyja lakossága — ne egyszerűen egy reformkori életérzés parafrázisa legyen, hanem a modern léthelyzet aktuális kifejezője. Így tudja megvalósítani, hogy miközben azt az egykori, tartásos történelmi gondolkozást ismétli, ne váljék patetikussá, esetleg nevetségessé. Hasonló meggondolás vezethette a még jelentősebb novella íróját, Lengyel Pétert, amikor — hasznosítva a Mészöly Miklós által a Filmben kidolgozott párhuzamos vonalvezetésű, egymásra vetítő történetkezelést — a magyar fogolycsapat kiszabadításának elbeszéléséhez nemcsak hogy több elbeszélői néző- és időpontot választott (szinkronikusan az ikrek és az énekmondó szemszögét, diakronikusan a helyszínek egykori és mai leírását), hanem a rétegzettséget a nyelvi szintek válogatásával is gazdagította, archaizmusokkal és neologikus-anakronizmu sokkal. Mindkét elbeszélői magatartásra, filozófiai alapállásra jellemző azonban a tények következtés feltárása, a feltárt sorsképlet — sorsunk — komoly tudomásulvétele. Nemcsak a szövegközi filozofáló-aforisztikus betétek vagy a látszólagos elszólások bizonyítják ezt, hanem az elbeszélői szerep, a szemtanú, az írnok funkciójának kérdőjel nélküli elfogadása, és — ez még fel fog tűnni a kötet egy másik írásában is — a vállalt érzelmi gazdagság, líraiság. A következetesség: a múlt, a jelen szálainak kibogozása, szétfej- tése a tragikus lírai alaphanggal társulva adja a ránkszabottnak elismert sors oidi- pusi fogadtatását. A két realista írás mérlegét a következő idézettel vonhatjuk meg: „Dolgunk (... )Megőrizni magunkat, ami vagyunk, annak, a nemzedékeken át, a 188
