Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 2. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Újhold 86/1

puszta életben maradás kötelességét teljesíteni, lelkiismeretesen. S valamit mégiscsak jól kellett csinálnunk, ha itt vagyunk.”

Ezt a hangulatot őrzi és árnyalja Mándy Iván néhány noteszlapja, Esterházy Péternek a szokásosnál kevésbé sziporkázó irkája, Határ Győző gondolattöredékei, és Lakatos István önéletrajz-részlete. Ugyanezt sugallják másként a jobban sikerült versek: elsősorban és legelső helyen Kálnoky László talán legutolsó, már címében is jellemző verse, a Csapdák, mely a kötet lírai termésének kétségkívül kiemelkedő darabja; a fiatalabbak közül Kukorelly Endre költeményei?): „A történelem nem vers”, amely mű a novellákban megtalált egymásra vetítő technikát alkalmazza, mindenfajta szokásos líraiságról lemondva, agyonterhelve egy alig követhető jegyzetapparátussal, mégis — hitelesen; Kodolányi Gyula Csoóri Sándornak címzett emlékezetes prózaverse a fűszállal átdöfött cseresznyéről, Rákos Sándor Téli zsoltára, valamint Nemes Nagy Ágnes kissé túlontúl is tömörített, ezért szerkesztetlennek tűnő verse, a Föld emlékei.

Nagyon gazdag anyaggal rukkoltak elő az Üjhold régi és újabb tanulmányírói. A témaválasztást illetően is: a szokványos irodalomtörténeti tanulmányok mellett olvashatunk a századfordulós Bécsről, Budapestről éppúgy, mint a XX. századi magyar élelmiszergazdaságról; a feldolgozás módját tekintve is: a szaktudományos dolgozat mellett van itt érzékeny műelemzés és életmű-tapogató esszé, vagy himnikus hitvallás a humánum mellett. A könyv ezen egységéről a munkatársak nagy szakmai tudásán kívül (közülük is kiemelkedik Hanák Péter szinte monografikus igényű vázlata a századfordulós Monarchiáról, és Somlyó György nagy kísérlete Victor Hugo-ról alkotott ítéletünk revideálására) két dolgot fontos megjegyezni:

1. A szerkesztés egészen kivételes bátorságra, nyitottságra és széles látókörre utal a témaválasztást illetően. Berend T. Iván egyértelműen nem irodalmi, hanem közgazdasági cikke megjelentetésének indoka pedig második megjegyzésünkhöz vezet:

2. Érezhetően egy irányba húznak még a szemléletmódjukban egyébként nemcsak hogy elütő, de egymással, vitázó írások is. Mindannyiban ott lüktet a sorok közt egy, a konkrét témán túlmutató igény: az a meggyőződés, hogy az írásnak, így az irodalomról szóló írásnak is lehetnek és vannak is valóságjavító funkciói. Ez a felfogásbeli egyezés pedig már egy közös irodalomelméleti gyökérre vezethető vissza: a művészetet immanensnek hirdető, de valóságmegismerő és/vagy -befolyásolónak tudó esztétikai nézetre.

Végül a kötet harmadik egységét az Üjhold íróira való Visszapillantás és a XX. századi Dokumentumok alkotják. Ebben a két fejezetben a közölt tárgyi dokumentumok, mint Pilinszky Apokrifjének kézirata, Jékely Zoltán naplója, Kodály kiadatlan feljegyzései, és egyéni visszaemlékezéseken (Keresztury Dezsőé és Dániel Annáé) kívül kiemelendő Radnóti Sándor műfajilag is újat hozó esszéje: Pilinszkyvel New Yorkban, és Kabdebó Lóránd kötetzáró beszélgetése Lengyel Balázzsal.

Radnóti Sándor írása a 86/1-es Üjhold antológia legjobb alkotása. Elemzése márcsak ezért is lehetetlen egy kritika keretei közt. Mégse kerülhetjük el, hogy néhány megállapítással ne próbáljunk közelebb kerülni hozzá, mert enélkül a kötet egészéről alkotott képünk maradna szegényebb.

Ez az írás elsősorban műfajánál fogva meglepő. Kétszeresen is merész kísérlet. Egyrészt szokatlan dolog egy irodalmi lapban egy várost, főleg egy olyan ultramodern, a hagyományos értelemben egyáltalán nem szép várost, mint New York, bemutatni, elemezni. Még szokatlanabb, hogy ezt oly módon teszi a szerző, hogy saját élményeit szembesíti egy másik szem, Pilinszky János látószögének New Yorkról (is) szóló művében kifejtett tapasztalataival. Radnóti igazi témája azonban nem Pilinszky, sem pedig New York. Az ő igazi témája a modernség, mindannyiunk életvilága. E témához használja fel Pilinszky New York-élményét, abból az intuitív felismerésből kiindulva, hogy a költő számára New York „a modernségnek, mindannyiunk életvilágának modellje” volt. Még egy motivációja van Radnótinak. „Hogy beszélhessek New Yorkról, melyet megszerettem ...” Látjuk tehát, hogy az írás létrejöttének két forrása van: egyrészt egy intuitív felismerésből kicsírázó intellektuális kutatókedv

189