Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 2. szám - Láng Gusztáv: Eredet és eredetiség - Ratkó József válogatott verseiről

E kétségkívül tragikus következetesség teljes vonatkozásrendszerét a Törvénytelen halottaimból olvashatjuk ki. A vers szerkezetében két szövegtípus különíthető el: az egyik a szabadvers, melynek versnyelvében a modern gondolati líra stílusjegyei halmozódnak, másik a rímes-hangsúlyos sorokból (kétütemű nyolcas, gagliar- da) épülő szövegszakaszok sora; ezeknek nyelve is archaizáltan népi, a sirató- és ráforgók arcára rajzolódva, / emlékezetében a rögnek, ' a földönfutó kőnek, ' a szél tornaival ötvöző. E két szövegtípus, stiláris és verselésbeli modell modernség és hagyomány, tágabb értelemben jelen és múlt ellentétét jeleníti meg. A „halóföld”-motívum ugyanakkor e versben kerekedik érték-ambivalens totalitássá; a mindenütt jelenvaló halottak képmásaként válik azonosíthatóvá a világ — mert végre hasonlít valamire, valakire —: „Virágok bársony-agyában, / a csalán idegeiben, napozó napraforgók arcára rajzolódva, / emlékezetében a rögnek, / a földönfutó kőnek, a szél tömérdek tornyába befalazva, / húsomba és szívembe befalazva — / meglaknak mindent.” A természet így válik emberi lényegűvé; a táj azonban — mint a magyar költészetben többnyire — a haza szinonimája, így a leírást idő-szembesítéssé lényegítő szerkezet a múlt érték-aspirációit is szembesíti az ezeket megvalósítani hivatott jelennel. Ezáltal a jelen nem valaminő „elvont eszme” nevében vonható felelősségre, hanem történelemből öröklött feladatok lírai-bölcseleti nézőpontjából. A költemény tragikus feszültségét fokozza, hogy a lehetséges jövő a meg-nem-valósulások miatt felhalmozódott történelmi feladatok vállalásától remélhető; az erre utaló biztatás a akár a „megbűnhődte már e nép” századunkra aktualizált változataként is felfogható: „Tartásdíjuk: a fél haza — / megfizettük. / Tartásdíjuk: szegénység — /megfizettük. / Tartásdíjuk: a jövő — / megfizetjük.” E fogadalomként hangzó nyelvtani váltás múlt időről jelen időre azonban nem némítja el az aggódó kérdést: „S győzi-e majd ez a fogyaték haza, / ez a fogyaték nép erővel, szerelemmel?” S a jövőért hiába haltakról is kérdések emlékeznek: „S milyen reményt vertek le bennük, (...) milyen hitet ütöttek arcul?”

A vers befejező része ismét csak érzelmi feloldást kínál e kérdések válaszául; a lobogó „zöldlángú” növénymáglya képe, melyen „megégettetik a halál”, motiviku- san tökéletes verszárás (megfelel a költemény elején felvillantott, Dózsa megégette- tését idéző képnek, s a tüzes trón és izzó korona is áttevődik a befejezésbe, tagadó formában: a halálnak immár „nincs trónja, nincs koronája”), a racionálisan felépített kételyt azonban ugyancsak racionálisan nem cáfolja. Töretlen szerkezetűek épp ezért Ratkónak azok a versei, melyekben a nemzet- és hazafogalomhoz társuló halál- és temető-motívum önnön végső következtetéséig halad, s a „feloldó” befejezést legfeljebb a versalany rációt félredobó elszántsága képviseli — a tragikus választás mindig egyszemélyes.

E motívum gyakorisága is arra utal, hogy Ratkó József érett költészetének vezérszólamát halljuk benne. „Völgy-hazám, völgyecském, / tengermélyi földecském, hogyha megragyog a Nap, / halottaid látszanak.” (Dal) Az Egy macedón temetőre című versben a föld „mintha megszülte volna kisded holtjait”; a Mégiscsak őkben „Mégiscsak ők tartják a földet, / drága halottaink.” A földhöz — melynek hagyományos költői jelentésköre a születés, gyermek, élet és jövő képzetét vonzza — a halál és a temető fogalma kapcsolódik, a hagyományos-patétikus jelentéseket közhelyként érvénytelenítve, illetve paradoxálisan megőrizve. E kettős társításban meghatározott nemzet-látás és történelemszemlélet rejlik; a vigasztaló/önvigasztaló közhely, hogy a történelem sokkal adósunk, átfordul abba a gondolatba, hogy mi vagyunk adósai a történelemnek, mert a halottaktól (ők a haza, s hogy belétemetkeztek, teszi hazánkká e földet) öröklött feladatok — erkölcsiek, politikaiak, költőiek — elvég- zetlenül maradtak. A haló/öíd-versek során kibontott, sokoldalúan jelentéses motívumából így kerekedik ki a veszteglő idő, a halottak megszabta iránytól zsákutcába forduló történelem jelképrendszere.

Nem előzménytelenül. Gondolhatunk Ady „magyar temető” és „lelkek temetője” motívumára, s még inkább a benne megfogalmazott nemzetféltésre, az időből önmagát kirekesztő magyarság sorsán érzett halálos szorongására. De itt már szó sincs hatásról, hiszen Ady is örökül kapta a motívumot; a Történelem befejezetlenségének érzete szóra, krédésre, válaszra és számvetésre kényszeríti a magyar költőt, immár

177