Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Rászlai Tibor: "Magyarország a kereszténység védőpajzsa" szállóiga történetének egy évszázada
legerősebb kapu. Sőt, a Nemesi Köztársaság is magáévá teszi a Báthory-időkben virágzó humanista szállóigét: Magyarország és Erdély a Nemesi Köztársaság védőbástyája. Horvátország „Ausztria védőpajzsa” A tengermelléken, a középkor által „magyarnak” tartott Vulgata-fordító Szent Jeromos szülőföldjén élő horvátság már a XIV. századtól kezdve rendszeresen állta a a török csapatok becsapásait, s apró hegyi városaiból elüldözve kizárólag a magyarság védelmében bízhatott. Jóllehet számos horvát renegáttá vált, nagyobb részük vállalta a küzdelmet, felhúzódva a Dráva—Száva közére, sőt a Muraközbe is. A hősies ellenállás — mely különösen az első időben a magyarságénál jóval nagyobb véráldozattal járt —, a horvátságban is kifejlesztette a missziós érzést: helytállásukon múlik a respublica Christiana egységének fennmaradása. II. Ulászló már 1496-ban említi: „nem méltatlanul mondják, hogy Horvátország ennek a mi Magyarországunknak pajzsa és bástyája”. A Frangepánok, Zrínyiek levelei méltó párjai akármelyik magyar arisztokrata törökellenes írásának, ugyanaz az elkeseredés, elszántság, ugyanaz a reménytelen szolidaritás. „El kell vesznünk a hitért!, sehonnan sem kapunk segítséget” — írja Frangepán. A Jagellók alatti káosz, az intézményes rend megrendülése végképp saját erejükre utalja őket, s végső kétségbeesésükben eddigi védőjüktől, Magyarországtól elfordulva, Ausztriához járatják követeiket. „Naponkénti vérzéssel, mint bástya és fal védtük a kereszténységet, amennyire az emberileg lehetséges volt” — de segítséget nem kaptunk sehonnan. A magányos helytállás hangja rokon a XVI. századi végvári védők keserű számvetésével: „több mint nyolcvan éve, hogy védjük magunkat és harcolunk a kereszténységért és mostan mégis magunkra hagy.” Szerintük ők voltak mindig „Ausztria védőpajzsa” s Konstantinápoly eleste óta egyedül Horvátország teljesítette a „pogány elleni kötelességét.” Írásos emlékeikben állandósul a panasz a magyarsággal szemben, amely már nem tudja őket megvédeni, s amelyről még sokáig nem veszik észre, hogy sorsuk egyazon érdekszférában formálódik. Történelmi tény, hogy a Kárpát-medencében lakó és körülötte élő népek közül egyedül a horvát segítségére számíthatott a magyarság. Ugyanakkor az is szem előtt tartandó, hogy a horvátok által lakott területek nem tartoztak a török hadsereg felvonulási útvonalának közvetlen hatókörébe. így hivatástudatuk is viszonylag későn bontakozik ki, a XV. század utolsó évtizedeitől kezdődően. De e meglévő hivatás- küldetéstudat az, ami Jurisichokat, Zrínyieket állít a megmaradás reménytelennek tűnő századába. A reformáció lutheri irányának ítélete Magyarország „törökcsapásáról” Luthert mint teológust érdekli a törökvész, s kizárólag vallási okból foglal állást. A magyarságnak, mint népnek a sorsa közömbös számára. Luther elvi alapon veti el a „hit védője” kifejezést, illetve annak alkalmazását akár a császárra, akár egy népre. A hit mindennél erősebb és legyőzhetetlen, halandó ember tehát nem lehet a védelmezője. Maró gúnnyal említi a magyarok kereszténységvédő hivatástudatát. Aki a közvéleményt a maga számára meg akarja nyerni, annak rikító színekkel, lázas képekkel kell izgatnia a tömeg képzeletét. Ezért is ingadozik a tömegek állás- foglalása oly szélsőségek között. Luther nyelvén a pápa nem kevesebb mint .Erzkir- chendieb’, ,Stifträuber’, ,Klosterfesser’, ,Seelenmörder’. A reformátoroknál hemzsegnek az ily elnevezések: „Tempelknechte’, ,Klosteresel’, Laffenprediger’. Róma részéről viszont ,Heiligenmörder’, Fleischprediger’, Schriftdiebe’, Papstschäder’, s hasonló gúnynevek jutnak ki az újítóknak. A reformáció döntésre kényszerítette a kor minden egyes emberét, s valamennyi toliforgatója mintegy kötelezve érezte magát, hogy Luther mellett vagy ellen, de mindenképpen állást foglaljon, s ezt a pozícióját meg is indokolja. A parasztlázadás, a Pack-féle szerződés, a külpolitika eseményei megannyi kiváló alkalom az események 160
