Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 2. szám - Rászlai Tibor: "Magyarország a kereszténység védőpajzsa" szállóiga történetének egy évszázada

vallási alapon való megokolására s egyben párthivek szerzésére is. A publicisztikai írások, dialógusok, próféciák, gúnyiratok színes tömege virágzik ki ebből az alkalmas talajból.

Az érvelés legtermészetesebb módja a tekintélyekre hivatkozás. A keresztény gondolkodók közül a Biblián kívül senkit sem idéztek oly gyakran, szinte pártállástól, pontosabban egyházi hovatartozástól függetlenül, mint Augustinust, a legnagyobb nyugati egyházatyát.

Augustinus történelemvíziójának motívumai meghatározó elemei voltak a későközépkori, újkor eleji világképnek is. Sőt, mivel a katolikusok és a reformáció hívei egyként katholikus forrásnak tekintették, a XI. század után a XVI. század az, amely Augustinus recepcióját tekintve kiemelkedik. Az, ami a XV. században még valóságos virtualizmusában létezett, a civitas Dei aktualizált formája: a respublica Christiana, illetve az annak eszmekörében fogant keresztény szolidaritás gondolata, az -a XVI. századra — kohéziós erejét veszítve — birodalmi, nemzeti érdekek védelmére degradálódott. Kelet-Európa államai, így Magyarország is, e folyamathoz csak asszisztáltak, mivel a török jelenlét megbénította az egységre törekvés belső feltételeit.

Magyarország a XVI. századtól, s különösen a mohácsi csatavesztéstől kezdve a környező nyugati államok közvéleménye, s itt is elsősorban a német felfogás és átértékelés szerint, már nem a kereszténység, a keresztény egység virtuális létének védelmezője, hanem Németország megtámadójának, az Európa leghatalmasabb uralkodóját érhető török támadásoknak felfogója és megszűrője.

Másrészt a törökvész felidézője a bűnös ember, aki Isten haragját hívta ki maga ellen. Ám a hanyatlásnak indult emberiség számára „fénycsóva gyúlt ki” Wittenberg- ben — hirdetik a reformátorok —, mintegy isteni figyelmeztetésként.

A bűneibe fulladt ember azonban viaskodik az igazság ellen és visszautasítja azt. Azaz a római pápa s a romi egyház idézi fel most már régi bűneivel és az új tanok visszautasításával az emberiségre szakadó súlyos csapásokat. Elhárítására egyetlen mód van: Isten igaz szavának, az Evangélium hirdetőinek követése. Katolikus részről ugyanakkor minden baj okát a következményben, az egyházszakadásban látják. A szakadás már-már a végítéletet elővételezi, a „dies irae” gondolata protestánsoknak és katolikusoknak egyaránt szívügye.

Maga Luther Márton oly erősen hiszi a bűn és bűnhődés fogalmának az emberi történelemben megvalósuló igazságát, hogy egy-egy — a másik felet sújtó — csapásban isteni kegyelmet lát, saját hitigazsága megerősítését és az „eretnekség” büntetését. A parasztlázadás Isten csapása: „Gates Strafe”, a mohácsi csatavesztésben is a katolikus papság hívta ki Isten haragját, azaz az isteni büntetést oly természetesnek tartja, hogy annak elhárítása nem is lehet keresztény gondolat. Thomas Münzer, s később majd Karácsony György Magyarországon, ótestamentumi kifejezésekkel könyörög Istenhez, ne tűrje tovább az új babiloni fogságot, tegye a felkelő parasztságot Isten katonáivá, akik véget vetnek az Evangélium üldözésének.

Aventinus, a formailag katolikus történész, a protestáns prédikátorok keménységével ítélkezik: török és pápa számára egyazon ősellensége a kereszténységnek. Lutherhez hasonlóan elégtételt érez a magyarság szerencsétlenségében, ugyanakkor sötét színekkel festi le a jövőt s az isteni harag szörnyű pusztításait helyezi kilátásba.

Sajátos hangon védi Cochlaeus a protestáns állásponttal szemben egyháza igazát. Szókratész módszerével Luthert beszélteti, hogy saját maga fedezze fel ellentmondásait és ismerje be: az új felfogás idézi föl a törökök támadásait.

A protestáns történetírás nevezetes alakja, Cárion is történelmi morált keres az eseményekben, hisz — szerinte — a történelemből levont tanulságok elvezethetnek Istenhez, istenfélelmet és hitet keltve a múlt eseményeinek tanulságából. Cárion németül írt munkája Melanchton és Caspar Peucer latin nyelvű átdolgozásában számos kiadást ért meg, s így Európa humanista köreiben a legismertebb történelmi víziók közé tartozott — hatással volt Magyarországon Székely Istvánra és Károlyi Gáspárra egyaránt Philipp Melainchton mint Cárion művének folytatója, apologetikus célok szolgálatába állítja protestáns meggyőződését, hitét oly mértékben tartva őskeresztényinek, hogy annak megingatásáért büntetés jár magától Istentől.

161